Anszárok a világgal szemben

A Nyugat első, dzsihadisták elleni háborúja

Amikor iszlám fundamentalista államokról esik szó, hajlamosak vagyunk a modern kor fejleményeinek vélni ezeket. Ám a XIX. század utolsó negyedében a mai Szudán területén fennálló Mahdista Állam a maga fanatizmusával, belső terrorjával és dzsihadista terjeszkedésével azokra az időkre emlékeztetett, amikor az Iszlám Állam fekete zászlói lobogtak Rakka és Moszul felett.

A mai Szudán különböző törzsi államok mozaikja volt, amikor az Oszmán Birodalomtól mindinkább függetlenedő Egyiptom a XIX. században elfoglalta a területet, elhibázott gazdaságpolitikája miatt azonban 1875-ben államcsődbe került, s pénzügyeit brit vezetés mellett európai nemzetközi felügyelet alá helyezték. Ezt a megaláztatást a hadsereg nem tűrte el, s 1882-ben kirobbantotta a kormányellenes Urabi-felkelést. Nagy-Britannia ekkor az ázsiai gyarmataival való kapcsolattartás szempontjából kulcsfontosságú Szuezi-csatorna biztosítására csapatokat vezényelt Egyiptomba, a kairói kormányzat jóváhagyásával leverte a felkelést, az egyiptomi hadsereg 90 százalékát pedig leszerelték, hogy helyébe a kormány és az angolok iránt lojális haderőt szervezzenek. S bár az ország jogilag továbbra is az Oszmán Birodalom autonóm tartománya maradt, a valóságban brit irányítás alá került.

Miközben Egyiptom belső válsággal és külső beavatkozással küszködött, az agyonadóztatott Szudánban az egyre rosszabb életkörülmények miatt zavargások kezdődtek. 1881 nyarán aztán Muhammad Ahmad bin Abd Allah, a misztikus iszlám szúfi Szamaniyya rend szudáni vezetője kijelentette magáról, hogy ő a mahdi, a végítélet előtti utolsó időkben a világot megtisztító mohamedán messiás. És dzsihádot (iszlám „szent háborút”) hirdetett a szerinte „hitetlen” oszmán–egyiptomi uralom, a brit beavatkozás után pedig a „hitetlen” gyarmatosítók ellen is. Az elnyomorodott Szudánban sokan álltak mellé. Akik viszont nem fogadták el mahdinak, azokkal leszámolt: akasztófák vagy a hírhedt omdurmani Saier börtönben uralkodó embertelen állapotok jutottak osztályrészükül. Fegyveres követőiből, az anszárokból (anszár – segítő, támogató) hadsereget szervezett, s két év alatt szinte egész Egyiptomi-Szudánt elfoglalta. Kordofán tartomány és fővárosa, El-Obeid elfoglalása után már Taufik khedive, az egyiptomi alkirály is felismerte a lázadásban rejlő veszélyt, csakhogy a brit gyarmati erők döntő részét egy ázsiai konfliktus kötötte le, így leszerelt egyiptomi csapatokból állítottak fel egy kb. 10 ezer fős hadsereget. A brit Hicks ezredes által vezetett erőket azonban 1883. november 5-én El-Obeidnél megsemmisítette a 40 ezer főt számláló fanatikus anszárhad, míg Kelet-Szudánban, Tokarnál Oszmán Digna mahdista tábornok győzött le egy másik egyiptomi sereget, majd az egyiptomi csendőrcsapatokat is. A britek – hogy az Indiába vezető tengeri útvonal biztosításához megőrizzenek egy Vörös-tengeri parti sávot – gyarmati erőket tettek partra a kulcsfontosságú kikötővárosnál, Szuakinnál, és Gerald Graham altábornagy 1884. február 29-én El-Tebnél, majd március 13-án Tamainál is diadalt aratott Digna fölött. A kikötővárost és környékét biztosították, Szudán döntő része viszont tarthatatlanná vált. Kartúmba szorult egyiptomi katonákat, brit civil alkalmazottakat és családjaikat kellett kimenekíteni a lángban álló országból. Az evakuációval Charles Georg Gordon tábornokot bízták meg, aki 1884. február 18. és a főváros március 18-án bekövetkezett bekerítése között nők, gyerek, betegek és sebesültek ezreit tudta kimenekíteni Egyiptomba. Majd kezdetét vette az ostrom, s 1885. január 26-án a hatalmas túlerőben lévő, 50 ezer fős mahdista hadsereg bevette Kartúmot. Gordonnal is végeztek, majd levágott fejét szörnyű „trófeaként” kiállították az anszártáborban. Az elkésett felmentő sereg pedig dolgavégezetlenül visszavonult.

A Kartúmmal átellenben, a Nílus túlpartján fekvő Omdurman lett Szudán új fővárosa, s Muhammad Ahmad is itt halt meg 1885. június 22-én. Belső hatalmi harcok után Abdallahi ibn Muhammad dzsihadista vezér szerezte meg a hatalmat, s kalifaként megszervezte a mahdisták államát. Az oktatás a muzulmán vallási iskolákra, a jog pedig az iszlám vallásjogra, a saríára épült, amit a legradikálisabban értelmeztek. Törekedtek némi iparosításra, létrehozták az állami manufaktúrák rendszerét, kiépítették a távíróhálózatot, állami irattárat és pénzverdét hoztak létre. Ugyanakkor legalizálták az egyiptomi uralom alatt betiltott rabszolga-kereskedelmet, a saját törzsét előtérbe helyező kalifa pedig vérbe fojtotta az uralmát végigkísérő felkeléseket, az egyik arab törzs fővárosát például földig rombolták, lakosságát szinte az utolsó szál emberig lemészárolták. A gazdaságot teljesen az Etiópia, majd Egyiptom elleni dzsihádra induló hadsereg érdekeinek rendelték alá, mit sem törődve a lakossággal, mely egyre mélyebb nyomorba süllyedt, ráadásul beköszöntött egy aszály, majd egy hatalmas sáskajárás, éhínség támadt, a kannibalizmus is felütötte a fejét, s a mahdista uralom alatt harmadával-felével csökkent Szudán lakossága.

Etiópiával már 1885-ben kirobbantak a harcok, majd 1887-ben Abu Angia mahdista tábornok elfoglalta az ősi abesszin fővárost, Gondert, a keresztény templomokat felperzselték, rengeteg civilt meggyilkoltak, sokakat pedig rabszolgaságba hurcoltak. 1889-ben IV. János négus (etióp császár) vezetésével az abesszinek benyomultak Szudánba, s a metemma-gallabati csatában megütköztek Zaki Tamal emírrel. Az etiópok már csaknem kivívták a győzelmet, amikor egy golyó kioltotta a négus életét, mire seregében kitört a pánik, az üldözésére induló emír pedig az Atbara folyónál súlyos vereséget mért rá. S bár az ország megszállására már nem volt erejük a dzsihadistáknak, IV. János levágott fejét újabb „trófeaként” Omdurmanba vitték. Ugyancsak 1889-ben indult meg az Egyiptom elleni dzsihád, ám Abd ar Rahman an Nujumi mahdista vezér előbb Wadi Halfa közelében Woodehouse ezredes, majd Toskinál Grenfell tábornok angol–egyiptomi csapataitól súlyos vereséget szenvedett, s a hadjárat összeomlott. 1896-ban aztán megindult a brit–egyiptomi offenzíva a Mahdista Állam felszámolására. A támadók győztek Firketnél, elfoglalták a fontos észak-szudáni várost, Dongolát, az Atbara folyónál visszaverték az anszárok ellentámadását, 1898. szeptember 2-án Horatio Herbert Kitchener tábornok csapatai döntő győzelmet arattak a kalifa hadai fölött, bevették Omdurmant, 1899-ben pedig az umm diwajkarati ütközetben végső vereséget mértek a visszavonuló kalifa maradék seregére. Maga Abdallah ibn Muhammad is elesett, s a Mahdista Állam megsemmisült. A brit közvélemény előbb osztatlanul ujjongott, ám amint kiderült, hogy az omdurmani csata után a sebesült, illetve magukat megadó anszárokkal is végezték, a mahdi csontjait pedig a Nílusba dobták, a közvélemény és a parlament jelentős része, valamint Viktória királynő is felháborodott a kegyetlenkedés miatt. A dzsihadista állam romjain aztán létrehozták Angol–egyiptomi Szudán kondomíniumot, amely lényegében brit gyarmat lett, s az maradt egészen az 1956-ban bekövetkezett dekolonizációig.

Lajos Mihály