Az irodalom legyen érték!

Novák Valentin magyar író, költő, újságíró, korrektor, zenész Budapesten született 1969. október 2-án. A Fazekas Mihály Gimnáziumban érettségizett. 1997-ben szerzett magyar nyelv és irodalom szakos diplomát az ELTE Tanárképző Főiskolai Karán. Megszűnéséig a Börtönújság riportere volt. Két évig a Mozgássérültek Állami Intézetében dolgozott nevelőtanárként, de tanított általános iskolában, a Károli Gáspár Református Egyetemen (külsősként, két félévet) és a Hungarovox Oktatási Stúdióban. 2014-től egy évtizedig a VIII. kerületi FIDO Ifjúsági és Szabadidő Park munkatársa volt.

Számtalan irodalmi folyóiratban publikált és publikál rendszeresen, mint az Ezredvég, a Hitel, a Helikon, a Kortárs, a Litera, a Magyar Múzsa, a Magyar Napló, a Parnasszus, a Prae, az Új Forrás, a Várad, a Várucca etc. Eddig 17 kötete jelent meg. Most a Fecsó című regénye vár kiadásra. Többek között tagja a Magyar Írószövetségnek és a Magyar Pen Clubnak. A közelmúltban csatlakozott a Magyar Múzsa Baráti Társasághoz. 2026 eleje óta a Mitracsek Presszó! csapatával járja a Kárpát-medence magyarlakta vidékeit.

– Úgy hallottam, hogy te is támogattad a Hitel című folyóirat fennmaradását célzó adománygyűjtést. Korábban sokat publikáltál náluk. Mi a véleményed arról, hogy egy elismert patinás lapot a megszűnés fenyegeti?

– Nehezen válaszolok a kérdés felütésére. Pedig arra is kell! Mert ha belegondolok a válasz utóéletébe, sok jó nem jut eszembe. „Támogatta? Akkor biztosan megvásárolta a megjelenést, illetve bevásárolta magát a lapba” – kapják majd fel a vizet sokan. Kell nekem, hogy ezzel támadjanak? Ugyanakkor, remélem, túl vagyok már a mások-véleménye-vezérelt életkorszakomon. Igazából már nem érdekel, ki mit pusmog! Támogattam, annyival, amennyivel a nem túl magas közalkalmazotti fizetésből futja, mert úgy gondoltam, fontos, hogy egy ilyen jelentős nevek fémjelezte műhely ne tűnjön el a magyar kultúrából. Támogattam, mert szerintem a nyomtatott irodalom (a Hitel sem marad majd csak digitális változatban!) legalább olyan lényeges, mint a netes. Sokan a nyomdaillattal, a patinával, a lapozhatóság semmivel össze nem hasonlítható élményével magyarázzák a print létjogosultságát, magam inkább azzal, hogy a nyomtatott folyóirat még olvasható lesz, ha a szerkesztőség már meg is szűnt, míg a világhálóra felhelyezett szövegek nyomtalanul tűnnek majd el, ha összeomlik a net, ha már nem fizeti a domaint, a szervert a kiadó, a szerkesztőség, a szponzor… Tehát a digitális jelenlét bár dömpingszerűséget biztosít, nem az időtlenség záloga.

Szerintem kötelessége a magyar kultúrafinanszírozásnak fenntartani a honi, nyomtatott irodalmi lapkínálatot, a sokszínűséget – így vagy úgy. Jó lenne, ha megjelenne a magánszponzoráció is, bár ezt számottevő arányban nehezen tudom elképzelni folyóiratok, „olvasnivalók” esetében. Mit tud tenni ma egy folyóirat, ha egyfajta piaci sors szorongatja, habár nem is piaci szereplő? Támogatókat keres. Előfizetésre biztat. Ez minden oldalon jelen lévő probléma. Nem hiszem, hogy a magyar szellem lenyomatait ebbe a zsákutcába kellene belekényszeríteni…

– Az idei Tokaji Írótáborban, többek között, ez a téma is napirenden volt. Megnéztem a beszélgetést, sok vélemény elhangzott, de megnyugtató megoldást senki sem talált. Az biztos, hogy a politikai fordulat a kulturális életben is változást fog hozni. Szerinted milyennek kell lennie egy jó folyóiratnak? Mi a fontosabb, a szakmaiság, a színvonal fenntartása vagy az olvasók kiszolgálása?

– Ahány hely, annyi szakmai felfogás. Van színvonalas lap, és van kevésbé mértékadó. (Persze ez felfogás, látásmód, ízlés kérdése!) Egyfajta olvasói holdudvar minden laphoz, műhelyhez tartozik a szellemi irányultság okán, ha más nem, a szerzők, szerkesztők baráti körei alkotják. Egyetemi olvasók, ideológiai olvasók, izgalmas szövegekre vágyó olvasók, újításra vagy épp ellenkezőleg – hagyományos írásmódra vágyó olvasók, függőségre és függetlenségre vágyó befogadók. Szerintem hagyni kell hatni a lapokat! Legyen nyílt a „piac”! Győzzön a jobb borító, a jobb szöveg, a jobb koncepció! De mint írtam, nem lehet szabadversenyeztetni, illetve úgy ne versenyezzenek a folyóiratok, hogy az a megszűnéshez vezethet! Legyen esély az egyenlő startvonalról indulásra! Legyen egy állami keret (pályázható, de nagyjából egyforma mértékű), szigorú elszámolással, amelyet szerkesztésre, fizetésre, honoráriumra, lapjuk népszerűsítésre használhatnak (író-olvasó találkozókra, internetes reklámokra) a szerkesztők! Legyen végre irodalmi szponzoráció (akár vállalati, akár magánemberi)! Ennek meg kell teremteni persze a feltételrendszerét. Aki jobb szponzorvadász, annak több jut mindenből, de aki nem ilyen, az sem tűnik a semmibe, sőt, esetleg fejvadászt alkalmaz majd a felzárkózáshoz. Ne lehessen a könnyen jött pénzt zsebekben eltüntetni! A lapokból mindnek a példánya jusson el a könyvtárakba! A lap legyen érték, és legyen érték lapot teremteni, szerkeszteni! Legalább egy-két ember a lapszerkesztésből éljen! Hogy ne íródhassanak nevetséges elutasítások, vélemények, hogy ne lehessen megfeledkezni kéziratokról, hogy a szerző ennek okán is érezhesse külsős tagnak magát, érezhesse, hogy szövege nem puszta szöveg, hanem embert is feltételeznek mögötte, aki bizalmat szavazott egy lapnak, aki biztatást, megerősítést vár, s ha el is utasítják, annak indoka nem lehet ennyi: küldje el máshová, mert több szem többet lát. És ami szerintem a legfontosabb, legyen átjárás a különböző stílust, irodalomfelfogást preferáló periodikák között. Ne szekértáborként működjenek, brancs-alapon, kapuőrrel, hanem a színvonal szervezze a szerkesztői mindennapokat! Kerüljenek be egy szerkesztőségbe olyan emberek is, akik kicsit másképp látják a világot, kicsit másképp gondolkoznak! És itt nem a bomlasztásra gondolok, hanem a nyitásra, a szerkesztői, illetve lapspektrum szélesítésére.  Persze ez nagy kérés, vízió, delírium, de jó lenne, ha így lenne…

– Valóban jó lenne. Térjünk át a könyveidre! Megvallom, nekem nagyon tetszik a te sajátos humorod, nem áll messze tőlem. Több könyvedben is tetten érhető, mint a Zsír Balázsról szóló két kötet, a Csípes M@tyi vígeposz vagy az állatmesék, de az én személyes kedvenceim Maj Om Ce mester és Pro Li taoista sporthorgász. Mesélnél kicsit ezekről a kötetekről?

– Zsír Balázs a magyar pikareszk regény hőse, a honi pikaró, aki Le Sage Gil Blas című alapművének központi figurájáról kapta a nevét. A derűs keresztelés után társ­szerzőmmel, Gángoly Attilával már csak a történetet kellett kitalálnunk, az elbeszélői struktúra kialakításáról kellett gondoskodnunk, s nem maradt más hátra, neki kellett látnunk a magyar rendszerváltás groteszk-abszurd parabolájának. Zsír Balázsnak a regény lapjain rég volt történelmi alakokkal, irodalmi hősökkel, a kilencvenes évek emblematikus, de többé-kevésbé elmaszkírozott figuráival és a felhevült, de zavaros idők típusszereplőivel volt kényszerrandevúja és nem egy konfliktusa. Végül, jó sorsa okán, amibe belefért saját halála, szentté avatták. Tímár Péternek elküldtük a regényt. Az első harmadából hajlandó lett volna filmet forgatni, ha megírjuk a forgatókönyvet. Önsorsrontók lévén ezt nem tettük meg. (Nem értettünk hozzá, s akkor még nem láttuk át, hogy Magyarországon ez: erény!) Tulajdonképpen szolidárisak maradtunk Zsír Balázzsal…

A Csípes M@tyi felkérésre született, s a Lúdas Matyi hexameteres megújítása. M@tyi, a léhűtő, „géppüfölő srác” (játszik egész nap rozoga számítógépén, és ludat etet a neten) összekülönbözik Köpködi maffiafőnökkel. A verést, amit kap, ő is háromszor adja vissza. Egyszer nőnek öltözve, egyszer számítógépes szakembernek adva ki magát, bár igazából önmagát viszi a színre, egyszer pedig egy autós üldözés szerencsés pillanatában.

Maj Om Ce pedig egy ízig-vérig keleti mester (kelet-európai is!), aki csetlik-botlik a világban Pro Li barátjával, kivel csak a folyóparton érzik jól magukat. Konfliktusuk a létezéssel, a talajon két lábon állókkal elkerülhetetlen. S természetesen a hatalom is észreveszi őket, megfoghatatlanságukat. De sikeresen télakolnak a kényszerek zsákutcájából, meg tudják őrizni függetlenségüket ott a folyóparton, a vizet nézve, a horog nélküli pecát lógatva. Történeteik távolról a keleti koanokkal állnak rokonságban.

– A másik kedvenc és meghatározó témád a mozgássérültek világa, ami nem meglepő, hiszen életed egy részében elesett, hátrányos helyzetű emberekkel foglalkoztál. Ebben a témában született a megjelenés előtt álló Fecsó című köteted. Egy beszélgetésünk során azt mondtad, valószínűleg ez lesz a főműved. Mit érdemes tudni erről a regényről?

– Két évig dolgoztam a Mozgássérültek Állami Intézetének Hermina úti telephelyén, ahol gimnázium is működött. A Hermina út 45-ös szám azonban több volt ennél. Egy vérvalós történelmet rejtő ház. Villa. Róheim Samu fakereskedő, Erdőkertes megálmodója, alapítója építtette. Itt nőtt föl Róheim Géza, a pszichoetnológia atyja, itt gyilkolták meg Tisza Istvánt. Járhatott e helyt József Attila, de bizonyosan itt volt a székhelye egy ideig a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének, melynek égisze alatt háborús árvákat neveltek, itt volt egy bázisa a Táncsics Mihály Ifjúmunkás Kollégiumnak, az ÁVH megfigyelő és álcázó központjának, majd mozgássérültek intézményeinek (ÁSZI, ÁSZO, MÁI). Igazi irodalmi kincsesbánya. Némi kutatással aládúcoltam a múltba vezető járatokat, és papírra vetettem (10 év alatt, levéltárazással, utánaolvasással, pihenőkkel) egy közel ötszáz kéziratoldalas regényt. Előzménye is volt ennek a kötetnek. Először a Magyar rulett című novellagyűjteményben írtam mozgássérültekről, s a villáról is, majd pedig az Ecettel savanyítok című novelláskönyv szerveződött a mozgássérültek és a részben a Róheim-villa világa köré.

Valóban fő műnek tartom a Fecsót. Egyedi struktúra jellemzi. A mondanivalója sem hétköznapi. Remélem, a beléfektetett energia valamilyen szinten megtérül, azaz eljut az olvasókhoz. Ha belegondolok, lehetett volna kétszer ekkora terjedelmű is a szöveg, de rengeteg anyagot nem használtam fel. Még így is vannak benne dokumentaristább jellegű fejezetek.

A Fecsó valójában kirakós, sok kisebb, előre-hátra ható szöveg gyűjteménye, mely talán a végére kiadja egy ház száz esztendejét. Két pillérre támaszkodik. Van egy száz évet átölelő időív, amelyben az évekhez, évtizedekhez köthető jelenetek szerepelnek kronologikusan. Alapjuk valós, szereplőik, párbeszédeik kitaláltak. A Tisza-gyilkosság, mely ezen ívnek a része, az épület történetének legizgalmasabb pillanata, közel negyven oldalt érdemelt. A másik vonulat az ezredfordulón játszódó, misztikus krimi, mely az épület fiatal lakóit és a címadó Fecsót érinti. Ezek a szövegek két részenként, az első fejezetben érhetők tetten, s tulajdonképp a regény gerinchúrját képezik; egy önálló, izgalmas, mindenen átívelő sztorival, intézeti szerelemmel, barátsággal, abuzálással, sokkolós bosszúval, dátummágiával, lélekvándorlással. És vannak fiókban lapuló kéziratok, röntgenképre írt versek, titkos fali járatokról szóló mendemondák, házmonológok is a regényben. S most ne tovább!

– Korábban is komoly irodalomszervezői munkát végeztél, idén pedig a Mitracsek Presszó! csapatával járod Magyarországot. Milyen a fogadtatás, az emberek még érdeklődnek a kortárs irodalom után?

– Valóban 2007 és 2011 között a Horánszky utcai Apacuka nevű étteremben vezettem a Kelemen Kör Egyesület oldalfüggetlen, zenés felolvasóestjeit. A sorozat 2017-ig folytatódott, de sajnos mindig más és más helyen. Közben egy belvárosi minipresszóban összművészeti programokat szerveztünk; kiállításmegnyitók, koncertek, felolvasások, szerkesztőségi ülések, irodalmi beszélgetések fémjelezték ezt a korszakot, sőt, még tudományos blokkunk is volt e helyt. Mindig is fontosnak tartottam, hogy a művészeti ágakat közelítsük egymáshoz, hogy a közönség megtalálja az aktorokat; személyessé válhasson ilyeténképp az alkotó-befogadó viszony. Szerencsére megtalált magának a Mitracsek Presszó!, így hosszas közönségnélkülözés után most újra eljutok a befogadói oldal közelébe. Ez olyan a művésznek, mint egy nagy levegővétel a gyöngyhalásznak, mielőtt lemerül a következő kagylóért. Életet, erőt ad a közvetlen visszajelzés, a gratuláció, a beszélgetés, a gimnazisták figyelme, a könyv dedikálása. Úgy látom, az emberek, a fiatalok is, érdeklődnek a kortárs irodalom iránt. Életem során 15-20 rendhagyó, középiskolásoknak tartott irodalomórán vettem részt, és sosem távoztam hiányérzettel. Legutóbb Királyhelmecen éreztem ezt. Annyi biztos, egy ilyen esemény a határon túl, ahol sokszor az anyanyelvhasználatért kell küzdeni vissza-visszatérően, még mindig nagyobb erővel hat, mint itthon…

Blogom, ahol többet is megtudhatnak: https//:novakvalentin.blogspot.com

– Köszönöm a beszélgetést. További irodalmi sikereket kívánok, és ahhoz erőt és jó egészséget!

Lengyel János