Itthontalanul

Beszélgetés S. Benedek Andrással újabb verseskötete és egyebek kapcsán

S. Benedek András Budapesten élő, kárpátaljai származású művelődéstörténész írásai, könyvei alapműveknek számítanak a szűkebb pátriánk múltja és művelődéstörténete iránt érdeklődők számára. Verseit talán kevesebben ismerik. Nemrég jelent meg a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség kiadásában második verseskötete Itthontalanul címmel (melyet egy korábbi lapszámunkban már bemutattunk - a szerk.), ebből az alkalomból beszélgettünk vele életéről, munkásságáról és verseiről.

- Amikor a kortársaimmal az irodalom közelébe kerültünk, akkoriban az volt itt a parancs, hogy: "Ezer év óta nem volt itt semmi." Ez az egyik ukrán irodalomtörténész könyvében szinte szó szerint le is van írva, valahogy úgy, hogy: - Érdekes tény az, hogy itt ezer évig a magyar urak uralkodtak, irodalmat mégsem tudtak teremteni. Csak a szovjethatalom hozott két magyar írót: Balla Lászlót és Kovács Vilmost. Tehát, minden egyéb mellett az irodalmat is a szovjethatalom teremtette e vidéken.

Én már 12-13 éves koromban is tudtam, hogy ez nem így van, és azt is tudtam, hogy ezt valahogyan nyilvánvalóvá kell tennünk, elsősorban a magunk számára. A hagyományokat fel- mérni, a hagyománytudatot pedig terjeszteni kell. Minden, amit tettem, ennek a jegyében történt. Ugyanakkor, indíttatásom és szívem szerint verseket szeretek írni, megjelent már 1995-ben is egy kötetem, a Régi versek. A címe arra utal, hogy addig nem jelenhetett meg kötetem, ezért benne vannak a verseim (a korai zsengéktől eltekintve) a kezdet kezdetétől. Igaz, fiatalabb koromban is lett volna akkori barátaimnak és nekem is verseskötetünk a Kárpáti Kiadónál, meg antológiánk, amelyben a Forrás-csoport többi tagjának művei mellett az én verseim is szerepeltek volna. Több bűnünk mellett a szegedi Tiszatáj című folyóiratban itt nem tetsző dolgokat publikáltunk, ráadásul nem azokat az elveket képviseltük, amit az akkori hatalom elvárt volna. Sőt, - Kovács Vilmossal közös tanulmányunkban megjelent az az apró kis tény is, hogy 1944 késő őszén minden 18 és 50 év közötti magyar férfit elhurcoltak a területről. Ezek után kitört a botrány, mert azt azért nem mértük fel teljes egészében, hogy azok vannak hatalmon, akik elvitették a magyarokat, hisz az egész csak két és fél évtizeddel korábban történt. Azzal, hogy kimondtuk az igazságot, elértük, hogy nem jelenhetett meg verseskötetünk, se antológiánk, annak ellenére, hogy ez mind benne volt a Kárpáti Kiadó hivatalos tervében. Magyar szakos diplomával és anélkül sem kaptam sehol állást. Vándorfényképészként jártam gyalog Kárpátalját, majd néhány év múlva arra kényszeríttettek, hogy elmenjek innen. Magyarországon megint elég hamar beleütköztem a falba, mert "utánam" szóltak, és amikor például megjelent az Alföldben egy összefoglaló cikkem a kárpátaljai magyar irodalomról, akkor megindult a levelezés.

- Ki írta a leveleket?

- Nevezzük nevén. Balla László feljelentett engem a Területi Pártbizottságon, onnan felküldték Kijevbe, onnan továbbküldték Moszkvába, ott átadták a külügynek, a külügy átküldte Magyarországra, ott továbbították a követségnek, az átadta egy referensnek és ezek után jutott el a magyar minisztériumba. Az eredeti kérdés minden állomásnál kopott, hisz Balla eredetileg valami nagyon keményet kérdezhetett, de a végén csak az a kérdés érkezett meg, hogy: "Mivel foglalkozik S. Benedek András áttelepedése óta?" Ezt követően eljött hozzám két illetékes, akik olyan álneveken jelentkeztek be, mint például Gellért Hugó (hadd legyen egy kis század eleji stichje a dolognak). Ők távollétemben a munkahelyemen kikérték a személyi anyagomat, amelyben volt egy akkoriban divatos portré, abban az égvilágon minden pozitívum benne volt, hisz én jól tudok dolgozni, ha hagynak, kitüntetéseket is kaptam a munkámért Magyarországon. A jellemzésemben csak egyetlen negatívum volt, hogy sajnos nem vállal vezetői állást. A megkeresésre válaszként ezt a hízelgő portrét küldték vissza az illetékesek a Szovjetunióba. Aztán jött egy másik levél, amelyben már konkrétan megkérdezték, hogy mit írtam én az Alföldben. Abból sajnos már baj lett, a megfelelő szinten megtárgyalták az ügyem, és úgy döntöttek, hogy engem le kell beszélni arról, hogy Kárpátaljáról írjak. Újra a korábbi két elvtárs jelent meg, akik egyebek közt azt is állították, hogy az ún. főszerkesztői értekezleten az illetékesek közölték az irodalmi lapok főszerkesztőivel, hogy 10 évig nem jelentethetik meg az írásaimat. Ugyanakkor tudomásomra hozták, hogy műfordítói munkámat egyenesen támogatják.

Igazság szerint az ilyeneknek még a kérdéseiket sem szabad elhinni, mégis lehetett valami a dologban, mert az inkriminált műfordításokon kívül csak a Központi Sajtószolgálat segítségével csak a megyei lapokban, illetve szaklapokban elrejtve jelenhettek meg kárpátaljai vonatkozású írásaim.

Kicsit visszalépve az időben, áttelepülésemet követően a Könyvtártudományi és Módszertani Központban dolgoztam, ahol egy új szakma, a publick relations (közönségkapcsolatok) magyarországi elterjesztését bízták rám a könyvtári népszerűsítésben. Később a Gorkij Könyvtárban a magyarországi nemzetiségi hálózatot vezettem, lapokat szerkesztettem, a magyarországi nemzetiségeket segítettem mindaddig, amíg nem enyhültek a dolgok, s akkor önhatalmúlag kiterjesztettem az egész Kárpát-medencére ezt a könyvszolgálatot, és sikerült akkori árakon több millió forint értékű könyvet hozni például Kárpátaljára. A tíz év végül is csak nyolc év lett, mert 1988-ban Brády Zoltán megalapította a Kapu című folyóiratot, amelyben már közölte az írásaimat. A kilencvenes évek elején nagy volt az éhség az információ iránt. Megjelent a Látogatóban Kárpátalján című könyvem, aztán egy évben két kötetem: Kárpátalja története és kultúrtörténete, illetve a Tettenérhető történelem. Mindkettő átfogó tájékoztatást adott Kárpátaljáról, és olyannyira hiánypótlók voltak, hogy az Eötvös Loránd Tudomány Egyetemen akkoriban a megfelelő szakokon felvették a kötelező olvasmányok listájára. De később is jelent meg még néhány Kárpátaljáról szóló honismereti és helytörténeti könyvem. Írtam egy honismereti olvasókönyvet is, amit állítólag pedagógiai célokra kértek, és közben 1995-ben megjelenhetett a már említett verseskötetem, a Régi versek.

- Ön sokat írt a ruszinokról és megjelent egy könyve is ebben a témában.

- Igen. Egyszer megkerestek azzal, hogy kellene a ruszinokról írni egy könyvet. Persze előtte megkérdezték, hogy vannak-e egyáltalán ruszinok. Erre én azt válaszoltam, hogy természetesen vannak, de ha nem lennének, ki kellene őket találni. Majd írtam egy kis monográfiát, ami először ruszinul jelent meg Ungváron, aztán Budapesten magyarul, majd elkészült az angol fordítása is, amit egy gyűjteményben jelentettek meg, de mindhárom nyelvű változat megtalálható az Interneten is. A kiadványokból azóta utánnyomást is kellett készíteni.

Az igazság az, hogy eleinte féltem attól, hogy a ruszinok megsértődnek majd, néhány nagyképű ember írt is egy-két fanyalgó cikket, de maguk a ruszin értelmiségiek nagy örömmel fogadták ezt a könyvet.

A ruszinokkal kapcsolatban azt szeretném még elmondani, hogy minden szabadságharcunkban mellettünk álltak, ez a Duna-medencében az egyetlen nép, amely soha nem fordult a magyarsággal szembe. Most, amikor nekik van szükségük egy kis segítségre, nekünk kutya kötelességünk legalább erkölcsileg segítenünk őket, mert másként nem igazán tudjuk.

- Ön - ha áttételesen is - a nagynevű kisebbség- és külpolitikával, diplomáciával foglalkozó budapesti Teleki László Intézet megalakulásához is kötődik. Ez hogy történt?

- A már említett Gorkij Könyvtárban nálam alakult meg egy kutatóközpont, amiből aztán a Teleki Intézet lett, akkoriban az csak kultúrával és kisebbségtudománnyal foglalkozott, folytatván a Teleki Pál által 1943-ban abbahagyott munkát. Például a szlovén-magyar kapcsolatokról kötetünk jelent meg még a rendszerváltás előtt. Nálam dolgozott Joó Rudolf, a kiváló külpolitikus, egy rövid ideig Für Lajos, Bárány Anzelm, aki később Bécsben volt kulturális attasé, Kis Szemán Róbert, egyetemi docens, a Katolikus Szemle szerkesztője, Elek István, Tóth István, Balla Gyula, akik közismert szereplői voltak a rendszerváltás utáni közéletnek. Nekem közben kiújultak a gyerekkori betegségeim, és hamarosan 100 %-os rokkanttá nyilvánítottak és már 11 éve nyugdíjas vagyok. De legalább olyan lelkesedéssel dolgozom ma is, könyveim, publikációim jelennek meg. Jelenleg többek közt egy német művészettörténeti lexikon kárpátaljai szócikkeit írom.

- Verseiben a magyarság sanyarú sorsának, múltjának kibeszélése a központi témakör. Miért?

- Most megjelent kötetemben sok hangulati verset is találhat az érdeklődő, olyanokat mint a: Téli kert, vagy az Őszi dal. De nem úgy van ám az, hogy az ember kiszáll egyszer a történeti témákból és beszáll a másikba, vagy fordítva. Tehát a történelembe beleolvad a való létezés, és a természeti versbe pedig beleolvad a történelem. Nem írok tudatosan verset, csak arról tudok írni, ami foglalkoztat, ha úgy érzem, hogy le kell írnom valamit, akkor leskiccelem egy papírra, így keletkeznek a versek.

Badó Zsolt