Balla D. Károly: A jó ajándék az, amelyik személyes
Isten éltesse!
Január szülöttjének, Balla D. Károlynak nincs nagy gondja a születésnapokkal, nem úgy azok kötelező megünneplésével. Mint mondja, a másokét még csak-csak, a magáét egyre nagyobb kényszeredettséggel veszi tudomásul.
– Mivel lehet meglepni?
– A jó ajándék az, amelyik személyes. Legtöbbre a saját kezű készítményeket becsülöm. Csönge lányomnak tavaly sikerült meglepnie: magaragasztotta könyvecskében „kiadta” az 50 leggyakrabban kimondott mondatomat. A család gurult a nevetéstől, amikor, még hanghordozásomat is utánozva, felolvasta. Én is kacagtam, pedig nem volt könnyű a magam ellen fordított szavaimmal szembesülni. Kiderült: kiabálós, zsémbes öregember vagyok.
– Melyik korba született volna bele szívesen?
– „Éljünk a mi időnkben” – írja Kassák, és magam is osztom ezt a nézetet, mert azt gondolom, minden kornak egyaránt megvannak a szépségei és árnyoldalai. A mi korunk sem szűkölködik az ellentmondásokban. Öröknek hitt értékrendek bomlanak fel, és gyökeresen új világok épülnek szemünk láttára. Aki nemcsak kívülről szemléli, hanem valóban benne él „a mi időnkben”, az élvezheti ezt a csodálatos forgatagot, meghallhatja az idők szavát, ráérezhet arra, mi menthető át – és mi az, aminek véglegesen lejárt a szavatossága. Én roppant jól érzem magam ebben a korban, igyekszem hasznossá tenni a vívmányait a magam számára oly módon, hogy kis nyugodt szigetemet megtartva vetem ki hálómat a háborgó világóceánra. Számomra az ezredforduló a szellemi függetlenség, a szabad választás dimenzióit nyitotta meg. Ezzel a lehetőséggel szembenézni – olyan nagyszerű kihívás, amely arra ösztönöz, hogy minden új nap elébe újabb kíváncsisággal tekintsek. Ez erősebb vágy, mint megtudni, vajon milyen lenne Szophoklész, Michelangelo vagy József Attila kortársának lenni.
– Kik voltak azok, akik a legtöbbet alakítottak az Ön személyiségén?
– A szerelmeim. Ide értve Évát is, akivel éppen húsz éve élünk házasságban. De nem pontos a fogalmazás: nem ők alakítottak engem, hanem én alakultam mellettük. Nem befolyásoltak aktívan: ők csak voltak, de létezésük intenzitása hatást gyakorolt rám. Akik formálni akartak, azoknak ellenálltam. Azt is mondhatnám: az engem alakítani vágyók ellenében lettem olyan, amilyen. Hosszú évek óta készülő regényemben így fogalmaz egy hősöm: „Míg gyerek vagy, a Család és az Iskola tekintélyelvűsége mint hegyezett cölöpöket, úgy veri le benned az evidenciákat, s te botorkálhatsz mindaddig közöttük, amíg emberfeletti felnőtt-munkával ki nem nyűvöd valamennyit, avagy egy nemes gesztussal fölibük nem emelkedsz, feloldódva egy magasabb rendű dialektika tágasságában”. Bennem ez a folyamat ma is tart.
– Mit tisztel a leginkább szüleiben? Véleménye szerint mely vonásaikat örökölte?
– Apai nagyapámra ütöttem, rá hasonlítok küllemre, jellemre. De átszállhatott rám valami székely anyai nagyanyámból és szász apai dédanyámból is: egymással ellentétes vonások, amelyeket napról napra tapasztalok magamon. Talán ezért forr, változik bennem minden (igaz, erre külön is vigyázok!). Ma szinte mindenről az ellenkezőjét gondolom annak, amit 10-12 éve gondoltam, miközben mostani szemléletem sokban hasonlít a 25 évvel ezelőttire.
– Mit tart fontosnak továbbadni a jövő nemzedékének?
– Nincsenek ilyen örökítő szándékaim. Az eljövendő nemzedékek majd eldöntik, szükségük van-e abból valamire, amit a korábbiak sajátjuknak vallottak. A gyerekeinket is igyekszünk úgy nevelni: maguk dönthessék el, mi jelent számukra értéket és mi nem. Dolgunk legfeljebb a felkínálás lehet: választaniuk nekik kell. Ahogy rám is inkább a tagadás, semmint az elfogadás a jellemző, így ezt tartom természetes magatartásnak.
Olasz Tímea
