A svéd

Jó emberem volt Samu. Rövid ideig egy cégnél dolgoztunk. Ő ké­sőbb hulladékkészletező lett, de a kapcsolat továbbra is megmaradt.

Tudtam, hogy van egy öccse, akivel együtt jöttek haza 1945-ben a lágerből. De az öcs egy napot sem maradt itthon. A vagyont – szőlőt, földeket, gyümölcsöst, cséplőgépet – bátyjára hagyva Svédországba szökött. Mikor már Samu is látta, hogy itt államosítás lesz, és jobb lenne továbbállni, a vasfüggöny lezárult. Még egy ideig Románián keresztül lehetett szökni, de miután egy éjjel a kis­tar­nai határban a hegyoldalban lévő őrtoronyból a katona legéppuskázott öt huszti zsidó embert és a vezetőjüket, egy ruszin parasztot, ez a lehetőség is megszűnt.

Samu egy ideig úgy élt, mint a szülei: hatalmas udvar több házzal, alkalmazottak, napszámosok, nagy háztartás, a sánta metsző családjával együtt nála lakott, ott bonyolította a vágásokat. Ünnep előtt tíz asszony gyúrta a pászkát sötétben korpáslisztből. Az egész város pászkaigényét kielégítette, mint ahogy a hatalmas kóser pincébe vidékről is jöttek borért. A péntek esti tűzgyújtás fejében az utca gyerekei hófehér kalácsot kaptak, számukra a péntek esti tűzgyújtás program volt. Sa­muéknál állították a legnagyobb sátrat az ünnepre, és mikor a hatalmas kemencéből kikerültek a kenyerek, berakták a fazekakat a sólettel. De jött a kolhozosítás, és mindent elvittek. Elszürkült, elcsendesedett a ház.

A 60-as évek végén egy furcsa kéréssel keresett meg. Hazajött az öccse Svédországból, de csak Ungvárig engedték. Ott találkozott a rokonokkal a szállodában, de szeretné megnézni a várost. Ők ott lefizették a megfelelő embert, és hazalopják két órára, de ha velük fog kószálni az utcákon, felismeri valaki, beárulja, és ebből baj lehet. A kérése az, én kísérjem végig a városban, így nem lesz olyan feltűnő. Vállaltam.

A város határában találkoztunk, az autó, amelyen érkezett, ott is maradt. Kisétáltunk a temetőbe, lerakta kavicsait a sírokra, elsétáltunk a házuk előtt, beszélgettünk. A rokonok tisztes távolból követtek. Egyszer csak azt vettem észre, hogy emberem nem figyel rám. Furcsa tekintettel, riadtan nézett körül, majd azt kérdezte, van-e a városban ügyvéd, és ha kell, ki lehet-e hívni. Mondtam, ügyvéd van, de kihívni itt nem szokás, és egyáltalán, mit akar? Miután biztosítottam, hogy nem árulom el a rokonoknak, elmondta, hogy őt már semmi nem érdekli. Fél, nagyon fél. Nem tudja mitől, de úgy érzi, törvényen kívül van. Csak arra tud gondolni, hogy minél előbb visszajusson a szállodába. Látva zavart sápadtságát, visszaindultunk a várakozó autóhoz. Gyors búcsú a rokonoktól, akik csodálkoztak, hogy máris elmegy. Ő motyogott valamit, sürgette Samut, és elutazott…

Soha nem árultam el Samunak az öccse félelmét, aki megérezte, amit mi már megszoktunk, hogy törvényen kívül élünk, kiszolgáltatva a hatalomnak. Jobban, mintsem ő gondolta volna. Naivan azt hitte, hogy egy szovjet ügyvéd, ha kell, kiáll mellette a hatalommal szemben. Ez volt az igazi naivság.

Thitli