Aki kilenc perc alatt a fél országot megríkatta

Karelinről, az élő sportlegendáról – egy kicsit másképpen

Mint bizonyára sokan tudják, néhány napja Beregszász vendége volt minden idők legsikeresebb kötöttfogású birkózója, a sportág élő legendája, Alekszandr Karelin. Itt-tartózkodása idején részt vett egy, az ő nevével fémjelzett üdítőitalokat gyártó üzem megnyitásán, díszvendége volt annak a nemzetközi ifjúsági birkózóversenynek, amely ugyancsak az ő nevét viselte, kiosztott legalább ezer autogramot, és kész­­séggel válaszolt az újságírók kérdéseire.

Mi ezúttal – kissé rendhagyó módon – nem mint nagy sportolót, hanem mint közéleti szereplőt, az embert kérdeztük.

– Nálunk kevesen tudják, hogy Ön politikusként is igen elismert személyiség. Beszélne erről?

– Egy hozzám hasonlóan közismert és közéleti személyiség nemigen maradhat közömbös a politika iránt. Jómagam a Jegyinsztvo frakció tagja vagyok, és az orosz parlament képviselőjeként dolgozom.

– Általában milyen viszonyban van az orosz politikusokkal?

– Én mindenkivel jóban vagyok. (Majd mosolyogva hozzáteszi:) Nézzen rám, maga például akarna rossz viszonyban lenni velem? …

– Összeszámolta már, hogy hány érmet szerzett pályafutása során?

– Hirtelen nem is tudom az érmeim számát, de otthon körülbelül egy vödörnyi van belőlük…

– Mi a véleménye a Szovjetunió felbomlásáról, és hogyan értékeli az orosz-ukrán kapcsolatokat?

– Korábban a politikában és a sportban, de az élet más területein is két vezető nagyhatalom létezett: a Szovjetunió és az Egyesült Államok. Az Unió szétesésével egyértelműen Amerika került egyed­ural­ko­dói szerepkörbe minden téren. Az orosz-ukrán kapcsolatokban mindkét fél domináns szerepre törekszik, ám ezáltal csak vesztesen kerülhetnek ki ebből a „versengésből”.

– Nem gondolt arra, hogy a jövőben edzőként kamatoztassa a pályafutása során szerzett tapasztalatokat?

– Ahhoz, hogy valakiből edző váljon, külön adottság és pedagógiai érzék szükségeltetik. Például olyan, mint amilyen az én edzőmnek is van. (Karelint egész pályafutása során egészen az utolsó versenyéig az a Viktor Kuznyecov készítette fel, aki annak idején egy iskolai tehetségkutatón fedezte fel a jövő bajnokát. – A szerk.) Bár jómagam testnevelési főiskolát végeztem, a pedagógiai tudományok kandidátusa vagyok, és most dolgozom a doktori disz­szertációmon, nemigen tudnám magam elképzelni edzőként.

– Ön szavazott-e, és ha igen, miként, arról, hogy Oroszország megtartsa magának az egykori szovjet himnuszt?

– Igennel szavaztam, mégpedig egy igen egyszerű és logikus szempont miatt. Ha már Oroszország felvállalta az utódállamok minden adósságát, akkor miért éppen a himnuszt ne hagyja meg magának?

– Segít-e Önnek a neve a mindennapi életben?

– Mivel törvénytisztelő embernek tartom magam, így nemigen volt még alkalmam összetűzésbe kerülni a hatóságokkal. Az utcán, a boltban persze felismernek, de amennyire jólesik, annyira fárasztó is tud lenni.

– Hogyan viszonyul a Klics­ko fivérekhez?

– Mint minden küzdősport képviselőit, így őket is tisztelem és becsülöm. An­nál is inkább, mivel annak idején édesapám is ver­seny­szerűen űzte az ökölvívást. Klicskóék egyébként azért is külön tiszteletet érdemelnek, mert ők az igen magas szintű ver­senysport mellett a „szürkeállományukat” is állandóan fejlesztik.

– Mire törekszik még az életben?

– Mivel 2003-ig parlamenti képviselőként te­vé­keny­­kedem, jelen pillanatban a választóim érdekeinek érvényesítése a legfontosabb feladat számomra.

– Miért nem sikerült meg­­nyernie a negyedik olimpiáját?

– Vesztettem, és ma már kár rágódni azon, hogy min múlott a siker, vagy mi kellett volna a győzelemhez. Bármennyire is furcsa, semmilyen hiányérzetem nincs, hiszen előtte három olimpiáról is arany­­éremmel térhettem haza. Az olimpiai finálé után az egyik legjobb újságíróbarátom odajött hozzám és ennyit mondott: „Szása, te most kilenc perc alatt egy kiváló birkózóból tragédiahőssé változtál, és elérted azt, ami talán még senkinek sem sikerült – a fél országot megríkattad.”

-tamási-