József Attila: A hetedik

E világon ha ütsz tanyát,

hétszer szüljön meg az anyád!

Egyszer szüljön égő házban,

egyszer jeges áradásban,

egyszer bolondok házában,

egyszer hajló, szép búzában,

egyszer kongó kolostorban,

egyszer disznók közt az ólban.

Fölsír a hat, de mire mégy?

A hetedik te magad légy!

Ellenség ha elődbe áll,

hét legyen, kit előtalál.

Egy, ki kezdi szabad napját,

egy, ki végzi szolgálatját,

egy, ki népet ingyen oktat,

egy, kit úszni vízbe dobtak,

egy, ki magva erdőségnek,

egy, kit őse bőgve védett,

csellel, gánccsal mind nem elég, –

a hetedik te magad légy!

Szerető után ha járnál,

hét legyen, ki lány után jár.

Egy, ki szívet ad szaváért,

egy, ki megfizet magáért,

egy, ki a merengőt adja,

egy, ki a szoknyát kutatja,

egy, ki tudja, hol a kapocs,

egy, ki kendőcskére tapos, –

dongják körül, mint húst a légy!

A hetedik te magad légy!

Ha költenél s van rá költség,

azt a verset heten költsék.

Egy, ki márványból rak falut,

egy, ki mikor szülték, aludt,

egy, ki eget mér és bólint,

egy, kit a szó nevén szólít,

egy, ki lelkét üti nyélbe,

egy, ki patkányt boncol élve.

Kettő vitéz és tudós négy, –

a hetedik te magad légy.

S ha mindez volt, ahogy írva,

hét emberként szállj a sírba.

Egy, kit tejes kebel ringat,

egy, ki kemény mell után kap,

egy, ki elvet üres edényt,

egy, ki győzni segít szegényt,

egy, ki dolgozik bomolva,

egy, aki csak néz a Holdra:

Világ sírköve alatt mégy!

A hetedik te magad légy.

Ha már végiggondoltam ezzel a verssel kapcsolatban népköltészetet és modernséget, a lét elviselhetetlen terhét és könnyűségét, az egyes ember mér­hetetlen magányát és a magyarság rokontalanságát, ha már érzékelni véltem a dolgok döbbenetes egyszerűségét és az egyszerűség mögött megsejtettem a titkok felfedhetetlen bonyolultságát – mindig ugyanarra a meg­­állapításra jutok. Mégpedig arra, hogy József Attilának ez a verse mondja ki a legmeggyőzőbben a dialektika irányát, a mindenkori fejlődés egyetlen lehetséges útját. Ez az út pedig sohasem a személyesen kívül keresi a nyugalmat, hanem csakis a leg­személyesebb világán belül találja meg azt a valamit, aminek mindig azonosnak kell lennie önmagával. Mert aki eltéveszti az irányt, sohasem találhat rá a válaszokra: hogy mi mi­ért is történik velünk, hogy mi­ért is élünk valójában.

Penckófer János