Nagy László: Elmentek tejfogaim

Lángol a hajnali szél,

röpdös a rózsalevél,

tüzes a szilvafaág,

ó, csupa tűz a világ.

Nagy tüzes oltár az ég,

hallgatok égi misét,

feljön a tűzfejű nap,

úsznak aranysugarak.

Arcul vert engem a kín,

elmentek tejfogaim,

a Naphoz könyörgök én,

áldjon meg engem a fény.

Ne legyek boldogtalan,

fényekben ússzon hajam,

harmatok ragyogjanak,

fejembe szakadjanak.

Egy-egy muzikálisabb olvasónak elég egyszer elolvasnia ezt a Nagy László-verset, és máris hallani fog egy hozzá illő, egy valahonnan áradó zenét. Az is lehet, hogy magából a költeményből jön ez a dallamosság, az a kényszer, hogy az értelmével együtt érezze a költemény zenéjét az olvasója. Sokan bebizonyították már ennek a titkát, azt, hogy mindezt a magyar népdalok és népballadák költői formakincse adja. Az az évszázadok alatt kicsiszolódott nyelvi, költői látás, ami egy egész nemzet kulturális örökségét képezi.

Nagy László ezt az örökséget emeli a saját gondolatiságához, így születnek meg azon művei, amelyek összetéveszthetetlenül Nagy László-féle versek lesznek. Ebben a költeményben az égi fény valóságosságát úgy tölti fel saját és sajátos tartalommal a szerző, hogy az olvasónak – úgy, általában – az ember felemelkedése jut róla eszébe. Annak az embernek a boldogság utáni vágya, aki már „elvesztette tejfogait”. Az az ember, aki végérvényesen magára maradt – mert felnőtt lett.

A mindannyiunk által igen jól ismert, örökös, időtlen napi gondok és bajok felől szólal meg itt a vágyakozó, és a fény Istenhez rendelt rokonsága jelenti számára a feloldozást. Úgy is szólal meg a vers, mint egy kis fohász, amely az égi oltár felé száll, melyet majd elemészt a tűz. Az a lángolás, amely a hajnalból fakad, amely talán az egész életünket körbelengi, élteti. Csak figyeljünk a hajnali szélre, a rózsalevélre, a szilvafaágra, tűzfejű napra, égi misére...

Penckófer János