A lámpaláz ellen védekezni nem lehet

Az a varázslatos vándorszínészélet…

Vass Magdolna, az Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház fiatal színésznője Madách Az ember tragédiájának Évájaként lopta be magát a közönség szívébe. Mezővári szülötte, három éve tagja a társulatnak, szerepálma nincs, minden szerep kihívás számára. A középiskolában óvónőnek készült, de mikor a színművészeti főiskola pótfelvételijéről olvasott, úgy döntött, mégis inkább ezt próbálja meg. Kedveli a romantikus filmeket, legszívesebben lezser ruhákat visel. Kedvenc virágai a cserepesek.

– Megismernek az utcán?

– Nem, Beregszász nem nagy­­város, ráadásul ritkán játszunk Kárpátalján, ezért nem vagyunk annyira közismertek. A nagy fesztiváli darabokhoz, ame­lyek sikert hozhatnának, tér kell, így ezeket nem nagyon tudjuk itthon játszani. Különben is, inkább azok a színészek jelentenek sokat az embereknek, akiket naponta látnak a televí­zióban. Biztosan jó lehet, ha megismernek, de attól, hogy fellépünk egy-egy faluban, még nem válunk közismertekké.

– Szeretnél médiasztár lenni?

– Nem. Igazából nem is tudom, hogy ez mivel jár, soha nem gondolkodtam még ezen. Lehet, hogy később másképp fogom majd gondolni, de most úgy érzem, hogy nem.

– Egyébként milyen szemmel nézed a filmeket? Szoktál tanulni a látottakból, vagy csak egyszerű néző vagy?

– Az attól függ, milyen film­ről van szó. A jó filmekből biztosan lehet tanulni. Néha el is gondolkodom rajta, hogy ez most nem volt valódi, ezt túljátszotta a színész, ezt én nem így játszottam volna stb. Egyébként nem szoktam a filmekből táplálkozni, tehát nem veszek át belőlük gesztusokat, hanglejtéseket.

– Hogy állsz a rögtönzéssel?

– Néha elkerülhetetlen, például akkor, ha valaki elfelejti a szövegét, vagy kihagy valamit, és hirtelen ki kell segíteni. Ez persze attól is függ, hogy éppen mit játszunk. A Dorottyába bizonyos keretek között például belefér, Az ember tragédiájába már nem annyira.

– Hogyan védekezel a lámpaláz ellen?

– Nem hiszem, hogy lehetne vagy kellene ellene védekezni. Szerintem nincs olyan, hogy egy színész kiáll a közönség elé, és nincs lámpaláza. Amint kimész a színpadra, 5-10 perc múlva már nem azzal foglalkozol, ki néz téged, milyen sokan vannak a nézőtéren, mit csinálnak. Amikor elkezded magad otthon érezni a színpadon, már csak az a fontos, amit csinálsz, és teljesen mindegy, hogy öt, tíz vagy száz ember figyel.

– Meg szoktad játszani magad a hétköznapokban?

– Igen, időnként azon kapom magam, hogy nem valódi a reakcióm. Ezekre nem vagyok büszke, igyekszem elkerülni, ezért nem olyan gyakoriak. Egyébként a „szerepjátszás” szerintem minden emberre jellemző. Másképp beszélünk az anyukánkkal, megint másképp egy idegennel, a barátainkkal stb.

– Sokfelé megfordultok, több országban felléptetek már. Történt-e emlékezetes eset veled a vendégszereplések alkalmával?

– Negyedikesek voltunk a főiskolán, amikor elkezdtük játszani Az ember tragédiáját. Az egyik előadáson nem jól mértem fel a színpad nagyságát. Amikor kihúztam a karomat Ádám kezéből, a lendülettől lerepültem a színpadról. Nem estem nagyot, meg sem ütöttem ma­gam, csak meglepődtem. A né­zők mind előrehajoltak, hogy segítsenek. Én pillanatok alatt fel­ugrottam és visszaszaladtam a színpadra. Az egész olyan gyorsan történt, hogy a rendezőnk, aki épp a fényekkel és hangosítással volt elfoglalva, nem vett észre semmit.

A színésznő szabadidejében legszívesebben verseket olvas, ebben azonban mindenevő. Aki le szeretné venni a lábáról, elég, ha megtalálja a megfelelő hangnemet, néhány kedves gesz­tussal, egy jó szóval meg tudja „hódítani”. És végül egy jó tipp a rajongóknak: ha örömet akarnak szerezni a művésznőnek, a rózsa- vagy szegfűcsokor mellé tűzzenek egy (használt) telefonkártyát, ezzel is bővítve a gyűjteményét.

O. T.