Hat és fél kemény esztendő

„A fiatalságunkat Donbász vitte el”

Jónás Zoltán 1930. február 2-án született Eszenyben. 18 évesen vált áldozatává a kiépülő szovjet rendszernek, mikor 1948-ban mint katonaköteles kárpátaljai magyar fiatalt arra kényszerítették, hogy szolgálati idejét a Donyec-medencében töltse le. Azonban hiába dolgozott három évet a donyeci szénbányákban, hazatérte után egy évvel, 1952-ben megkapta behívóját a szovjet hadseregbe. Újabb 3 év szolgálat következett – Donbászon.

Sok kárpátaljai magyar fiatalhoz hasonlóan Jónás Zoltán sem kerülhette el az 1947-ben kezdődő megpróbáltatásokat, nevezetesen a donbászi szénbányák poklát.

– Mi, magyarok megbízhatatlanok voltunk – kezdi az elbeszélést Zoli bácsi. – Ezért nem vitték a magyar fiúkat katonának, de annál inkább Donbászra. Hogy miért oda? Mert mivelünk váltották fel az ott már három éve dolgozó hadifoglyokat. De azért nem mindenkit vittek el. Aki le tudta fizetni a bírót, az megúszta egy kis bujkálással.

Jónás Zoltánt 1948 márciusában, személyi igazolványának elkobzásával kényszerítették arra, hogy több társával egyetemben Donbászra menjen, Makijevka városába. Megérkezésük után közölték velük, hogy FEZEO-sok (Fabricsno Zavodszkoje Obucsenyije) lesznek és tanulni fognak. Háromhavi tanulás után levizsgáztak, majd munkába állították őket a bányában, melynek legalsó szintje 800 méter mélyen volt. Mivel Zoltán villanyszerelőnek tanult, az ő feladata a vízpumpa kezelése lett, de a munkáért járó fizetés még ennivalóra sem bizonyult elegendőnek. A kevés fizetés, valamint az időközben sorozatossá vált szökések késztették arra, hogy barátjával együtt ő is otthagyja a munkaszolgálatot.

1948 szeptemberében néhány társával elhatározták, hogy megszöknek. Jegyük nem volt, így a vonat ütközőjén utazva jutottak el Harkovig, ahol igazoltatták, majd be is kísérték őket a rendőrségre. A rendőrök – nem tudni, miért – Zoltánt elengedték, társait viszont ott tartották, így Harkovból egyedül kényszerült továbbutazni.

Szerencsésen eljutott Kijevbe, majd Lembergbe. Már 12 napja volt úton, mikor sikerült felszállnia a Lemberg–Ungvár járatra, ekkor azonban újabb igazoltatásra került sor.

– Jöttek a zöldsapkás határőrök és igazoltattak. Mivel nem volt személyi igazolványom, bevittek egy üres fülkébe és otthagytak. Megszökhettem volna, de nem mertem. Fáradt voltam, a jó melegben rögtön elnyomott az álom. Nem törődtem azzal, hogy fogoly vagyok, csak vigyen a vonat hazafelé.

A viszontagságokkal teli utazás után fiatalemberünket Ungváron átadták a rendőrségnek, majd az ügyészségre került. Miután az ügyész durván munkakerülőnek és dezertőrnek nevezte, két lehetőség elé állították: vagy visszamegy 10 napi szabadság után Donbászra, vagy három év börtönbüntetést kap. A két lehetőség közül a kevésbé rossznak tűnő elsőt választotta és visszament Makijevkára, ahol azonnal bírósági tárgyalásra került sor. Mivel 1 hónapig nem jelent meg munkahelyén, büntetésképpen 6 hónapon át levonták fizetésének 25%-át.

1951-ben, mikor letelt a három év, a munkaszolgálati idejüket letöltők kérvényt írtak a bányafőnöknek a hazautazással és az elszámolással kapcsolatban.

– Felettesünk visszadobta a kérvényt mondván, hogy nincs semmilyen elszámolás, addig fogunk dolgozni, amíg bele nem döglünk. Volt velünk egy cseh származású ügyvéd, ő írt egy levelet Moszkvába, a Bányaipari Minisztériumba. Két hónap múlva jött a válasz: az iskolán kívül, ami nem számít bele a munkaviszonyba, három évet vagyunk kötelesek ledolgozni, de az elszámolás a szénbánya főnökének belátása szerint történik.

Nem lévén más megoldás, 1951 októberében Jónás Zoltán hazautazott szabadságra és nem ment vissza. Személyi igazolványa nem volt, így ez ügyben a rendőrséghez fordult, azonban a kért segítség helyett letartóztatták és a vádlottak padjára ültették. Egy ügyvéd közreműködésének köszönhetően börtönbüntetést nem kapott, azonban újabb hat hónapig megvonták fizetésének 25%-át. Végül kiadták a személyi igazolványát is.

1952-től megváltozott a helyzet, immár az eddig megbízhatatlannak minősített kárpátaljai magyarokat is besorozták katonának. Hősünk ebből is „kivette a részét”.

– 1952 őszén Sztálin apánk „megbocsátott” nekünk, vagyis egyszerre hívták be katonának az 1930-1933-as korosztályt. Nekem is menni kellett. Bosszúságomra még katonának is Donbászra, Vorosilovgrádba (ma Luganszk) vittek. 1955. október 11-én kerültem haza. A fiatalságunkat Donbász vitte el.

Így töltött Jónás Zoltán 6 és fél kemény esztendőt a Donyec-medencében. Sok megpróbáltatást élt át és szomorúan gondol arra, hogy annak ellenére, hogy fiatalok százait hurcolták el akaratuk ellenére és kényszerítették bányamunkára, a donbászi munkaszolgálatot teljesítőket mind a mai napig nem rehabilitálták. Az erkölcsiek mellett ennek anyagi, a mindennapi megélhetést befolyásoló vonatkozásai is vannak. A hatályos jogszabályok szerint ugyanis, akiket akaratuk ellenére hurcoltak el munkatáborokba, azoknak az ott ledolgozott idő háromszorosan számít a nyugdíjat illetően. Mivel azonban riportalanyunk hivatalos igazolásában – mint oly sok sorstársáéban – természetesen nyoma sincs annak, hogy ő nem önként ment Donbászra, hanem gyakorlatilag elhurcolták, így az ott eltöltött évek – egy másik, a bányában dolgozók nyugdíjára vonatkozó jogszabály értelmében – csak duplán számítanak. Pedig nem valószínű, hogy bárki is önként indult volna a poklok poklába.

Svetkó Erzsébet