Beney Zsuzsa: Az Utolsó versekből

2002. június 21., 02:00 , 75. szám

Jóval túl az emberélet felén

az erdő egyre sűrűbb, tömörebb lett.

Derengő csillagfény foltjai közt

töltjük utolsó földi éjszakánkat.

 

Anyja s gyermeke között a jelen

időcérnájával bár megkötötten

még repülne s repülhetne, de két

kőfal közé zárja a két öröklét.

 

Egy-két maradék gyümölcs csupasz ágon,

fagyott termésből kipergett magok.

A kemény héj görög az őszi szélben.

A magok, gyermeklelkek, összebújnak.

 

A fagyott termésből kihullt magok

hangja elnémul, már nem is csörögnek.

Sodródnak a szél vihar-tengerén

partközel, de nem tudnak partot érni.

 

A Létezés, mely túléli halálunk

túléli az létezésem is.

De Isten, ki belénkhelyezte lelkét

mindannyiunk halálába beléhal.

 

A kiszakadás kínja, születésünk,

és a semmivé foszlás, a halál:

Isten szívének ritmusa. De bennünk

a mozgás tükörképe mozdulatlan.

 

Pénteki gyertyák: öröm ragyogása.

Nagypénteken sistergő könnyezés.

Üres temetőben szélfútta lángok.

Halottégető tüzek hamuja.

 

A kárhozat: az élet bírhatatlan

színessége, a vakság mámora,

az a tudás, mely már elfedhetetlen,

s lépcsői közt a soha-nem tudás.

 

Nem a haldoklástól, nem a haláltól

félek hanem attól a mérhetetlen

kis lépéstől, végtelen zuhanástól

míg odaképzelt kezed eleresztem.

 

A haldoklás és a halál közötti

úton, hol biztos hogy nincsen isten

és nincsen ember aki elkísérne

ott kezdődik el a pokol magánya.

 

Beney Zsuzsa verse az örök titok körül mozog. A létezésről, az élet és halál összetartozásáról beszél, azok egymást feltételező világában az összekapcsolható részeket próbálja megközelíteni. Ez már maga egy kis „alászállás” –: erre utal Dante halhatatlan művének a megidézése.

Az efféle titok-gondolatok minden embert foglalkoztatnak, különösen azokat érintik meg, akik „az emberélet útjának felén” már túljutottak. Az Utolsó versekből című költemény Dante néhány alapvető gondolatához társul. Ezek közül is az egyik legszebb, amely a Létezés örökkévalóságáról szól, miszerint: „A kiszakadás kínja, születésünk, és a semmivé foszlás, a halál: Isten szívének ritmusa.”

Penckófer János