A jó munkára mindig van kereslet
Rovatunkban ezúttal a beregszászi járási, írásos forrásokban először 1213-ban említett, a névadó Borzsa folyó mentén elhelyezkedő Nagyborzsova néhány mesteremberét mutatjuk be.
A kéz jobban tudja
Seder Gábornak több évtizednyi szakmai tapasztalata van az asztalosság terén.
– Régen is az volt az álma minden embernek, hogy a gyerekéből legyen valaki, tehát vagy továbbtanuljon, vagy kitanuljon valamilyen mesterséget. A szomszédban dolgozott egy asztalos, Bagó Béla bácsi. Úgy gondoltam, jó lesz majd a szomszédban, nyugodt körülmények között dolgozni és tanulni egyszerre. Így kezdődött a pályafutásom asztalosként. Béla bácsi műhelyéből egy év után Beregszászba kerültem egy gyárba. Ott bútorokat, ajtókat, ablakokat készítettünk. Katonaság után aztán visszakerültem ide, majd két évre átmentem a bútorgyárba. Később a szuvenírcégben is dolgoztam, hisz az ember oda megy, ahol jobb lehetőségeket lát. A szuvenírezést akkor tanultam meg. Kezdetben sasokat faragtunk, aztán átálltunk a rézkarcokra. Svédországba és Amerikába is nagyon sok munkám került el. Az évek során mindig volt még mit megtanulnom, hiszen akárhová is megy az ember, mindig lát valami újat. Hiába dolgoztam annak idején Béla bácsinál, a munka lényegére magamnak kellett rájönnöm. Akkor tudtam csak megtanulni istenigazából egy-egy dolgot, amikor a saját bajomon tanultam. Az elmélet ugyanis csak egy dolog. A gyakorlat a lényeg. Amikor 1998-ban elmentem dolgozni Magyarországra, olyan dolgokat láttam, amiket addig még soha. Ott már olyan fejlett volt a technika, olyan gépeket használtak, amikről mi nem is álmodtunk még akkor. Sok mindent megtanultam akkor, de olyan is volt, amit tőlem tanultak meg mások. Én még mindent kézi munkával tanultam meg elkészíteni, ott viszont a fiatalok tulajdonképpen már nem tudtak kézzel dolgozni, tehát vannak olyan dolgok, amit egy teljesen gépesített műhelyben nem lehet megtanulni. Már jó 30 éve annak, hogy itthon dolgozom. A nyolcvanas évek elején építettem magamnak egy műhelyt, és azóta önálló vagyok. Volt sok segédem is, és akad köztük olyan is, aki folytatja a mesterséget. Főként ajtókat, ablakokat, bútorokat kérnek tőlem. Na, de ennél a mesterségnél sok mindenhez kell érteni. Most például egy régi rokkát kell restaurálnom, felújítanom. De hoztak már be hozzám ugyanezért régi szekrényt, almáriumot is. Az asztalosmunkákra mindig van kereslet. Főleg akkor, ha az ember jól dolgozik.
Titkos technológia
Erdős Sándor gipszfigurákat, stukkókat készít.
– Úgy 12 évvel ezelőtt kezdtem el ezzel foglalkozni Budapesten. Nem kifejezetten ezért mentem, hanem valami munkát keresni, amikor is mondták, hogy ilyesmiket kellene legyártani. „Megvették” nekem ezt a szakmát, vagyis befizettek értem, hogy megtanulhassam. De ez egyetlen egy nap volt csak. Az ottani ukrán konzulátust újítottuk fel. Később több mint fél éven át még tanultam ezt, mert egy nap alatt nem lehetett teljesen megtanulni. A technológiát ugyanis senki nem árulja el, így igazából nekem sem mondták meg. Mindenkinek magának kell rájönnie az évek alatt. Mikor elkezdtem ezzel foglalkozni, még nem volt hungarocell. Római és görög oszlopokat szoktak tőlem kérni leginkább, mert más egyebeket megkapnak hungarocellből is. Amit én csinálok, az annál jóval régebbi és eredetibb dolog. Viszont forma kell hozzá, ami nagyon drága. Ezért nem is foglalkozom már ezzel, csak hobbiszinten, mert nincs rá keret. Ha ugyanis megveszek egy adott formát, akkor lehet, hogy legközelebb csak 10 év múlva fog valaki egy ugyanolyat kérni.
„Flunér” és festék
Buzási István, a KMKSZ helyi alapszervezetének elnöke az asztalosmesterségen kívül a festésben, intarziakészítésben is jártas.
– Munkácson tanultam 3 éven keresztül bútorművességet. Több mint 40 évvel ezelőtt tanultam meg az asztalosmesterséget is. Nem foglalkozott senki ezzel a családban, de nekem valahogy megtetszett. A felvételin elénk tettek egy gúlát és egy gömböt, s arról kellett rajzot készítenünk. A tanulóidő alatt minden második nap gyakorlati foglalkozásaink voltak. Szekrényeket, asztalokat, székeket készítettünk, amit aztán az iskola el is adott, ezenkívül intarziákat is. Flunérból (furnér: rétegelt falemez – a szerk.) különböző figurákat vágtunk ki, majd azokat összekombináltuk. Munkácson faragni is megtanítottak, a fő tantárgyak között pedig a festészet is szerepelt. 1969-ben, 19 évesen, kitűnő eredményekkel tettem le az államvizsgákat. Majd jött két év katonai szolgálat. Ez idő alatt is sokat dolgoztam, például faragtam, intarziákat készítettem. Katonaság után a postán kezdtem el dolgozni, közben pedig 8 éven át egy helybéli asztalosnál, Bagó Bélánál dolgoztam. Ajtókat, ablakokat készítettünk többek között. Igaz, erre nem sok időm volt a munka mellett. És a festésre sem. E téren megrendelésre amúgy sem igazán dolgoztam, bár egy alkalommal fénykép alapján kellett megfestenem egy fiatal lány portréját. Régen faragtam sasokat, ugró szarvasokat, törülközőtartót, és a festményeimre magam terveztem meg és készítettem el a kereteket is.
Népdalkör és szerenád
– Nagyjából 37 éve zenélek már. Egyedül tanultam meg – emlékszik vissza Pap József. – Már az óvodában elkezdtem harmonikázni, aztán már mentek a dolgok. Kezdetben saját örömre zenéltem, aztán kísértem iskolai szerepeket, táncköröket is. Később jött a gitár, a szintetizátor is. Ezeken is inkább hallás után tanultam meg játszani. Nem tanultam zeneiskolában. Nagyjából 14 éves lehettem, amikor megalakult a Cygnus nevű együttes, amelyben én is játszottam. Főleg lakodalmakban, bálokon zenéltünk. Gyakran zenéltem Magyarországon és itthon vagy a környéken, többek között különböző versenyeken is. Beregszászt képviselve első helyezett is lett az együttes, amelyben játszottam. Mostanában egyedül szoktam lagzikban zenélni. Május éjszakáján pedig az unokaöcsémmel, Fornosi Pállal zenélünk, egész éjjel, sokszor délelőtt fél 10-ig is. Ezenkívül pedig születésnapokon, vadászbálokon, futballbálokon is zenélek néha. Sok gyereket tanítottam zenélni, és sokszor kísértem népdalkórust is.
Tejkontó kézimunkákért
Brekovszki Ilona azokban az időkben kezdett kézimunkázni, amikor ez még megélhetési forrásként sem volt utolsó.
– Tizennégy évesen már szőttem. A szomszéd nénitől tanultam a tudományomat. Ő mutatta meg, hogy hogyan kell megvetni a cérnát, aztán felhúzni az esztovátára. Édesanyám pedig tőlem tanulta meg. Rengeteget kézimunkáztam azóta. Sokszor ebből éltem, mert szegény világ volt régen. Nem is kellett piacra vinnem a munkáimat, mert jöttek érte helybe. Ha pénz kellett, akkor pénzt adtak egy-egy munkámért, ha más egyéb, ami a megélhetéshez kellett, akkor azt. Sokszor a tejkontót is így fizettem ki. Az első technika, amit megtanultam, a szövés volt. Megszőttem magamnak a vásznat, és arra varrtam. Magam varrtam ki a kendőket a férjhezmenésre. A lakodalmam előtti hónapban 16 kendőt készítettem el. De megcsináltam én másnak is, ami csak kellett. Minden héten megkötöttem egy pulóvert, és 25 rubelért el tudtam adni. Az annak idején nagy pénz volt. Régen, a kolhozidőkben mindenki igyekezett megtanítani az ilyesmire a lányát, menyét, hogy ő is dolgozhasson a kolhoznak. Akkoriban napközben a mezőn dolgoztunk, éjszaka pedig szőttünk. Ezzel jobban lehetett keresni. Viszont szigorúan vették. Ha az ember nem járt ki dolgozni a mezőre, akkor a szőtteseket sem vették le tőle. A kivarrásaim mind szál után vannak varrva, vagyis mindig számolni kellett készítés közben. Pokrócszövéssel még most is foglalkozom. Ahhoz is kell előkészület, ki kell számolni a bordafogat és elosztani benne a csíkokat, hogy melyik hol és milyen legyen. Olyat is készítettem, aminek egyik oldalán csak a piros szín látszott, a másikon pedig csak a zöld. A nagyobbik lányomat már meg is tanítottam ezekre a dolgokra, a kisebbik pedig mellettem tanulgat. Be kell még segítenem neki azért, mert egyedül még nem mer megkezdeni mindent. Mindenféle kézimunkát nagyon szerettem. Ha valaki felbosszantott, akkor leültem, horgoltam, necceltem egy kicsit, és meg is nyugodtam. A minták, amiket használtam, sokféle helyről kerültek. A Nők lapjából is vettem egyet-egyet. Volt például egy kicsi minta, amit a szomszédasszony nagyítóval nézett, és mondta nekem, mikor hova lesz majd az öltés. Azzal utána is nagyon sokat kellett még dolgozni, hogy anyagra rá tudjam vinni, aztán azzal is, hogy nagyobb méretben is ki tudjam varrni, és esetleg kicsit fel is díszíteni. De az is megesett, hogy elkértünk mástól egy lakodalmas kendőt, és arról vettem át a mintát. Egyébként édesanyám is szeretett ezzel foglalkozni. Hetvenkét éves korában hunyt el, és szinte az utolsó pontig kézimunkázott.
A gyűszűismerettől a saját műhelyig
Sok olyan mesterség létezik, amely a technika és a nagyipar hatására egyre inkább kihalófélben van. No, de amíg van, aki űzi, s aki esetleg tanítson is, addig lehet bizakodni, hogy fennmaradnak.
– 1980-ban írattak be a beregszászi ipariskolába – meséli Fornosi Pál szabó. – Két éven keresztül tanultam ott, közben pedig esti iskolában elvégeztem a középiskolát, leérettségiztem. Egyik nap elméleti oktatás folyt, a másikon pedig gyakorlati, ami nagyon hiányzik ma minden fiatalnak, mert az elméletet sem tanulják meg igazán, a gyakorlatot meg pláne nem. Az elején azt tanultuk meg, mi az a tű és a gyűszű, és hogyan kell dolgozni vele. Nehéz volt akkoriban a tanulás, hiszen oroszul folyt, de amit az ember gyakorlatban elsajátított, azt, ha kézzel-lábbal is, de már el tudta mondani a saját szavaival. Édesapám is szabó volt. Kezdetben még nem foglalkoztam annyira ezzel a mesterséggel. De amikor bekerültem az iskolába, már odaálltam mellé, és segítettem, amiben tudtam. Ő meg magyarázott nekem közben. Dolgozgattam akkor is, amikor még tanultam. Barátoknak foldoztam meg farmereket, mert akkoriban még nem úgy volt, hogy kimegyünk a piacra és veszünk egy újat magunknak. Akkor voltak divatosak a koptatott farmerek, amiket téglával, miegymással koptattak ki, aztán néha megesett, hogy valaki jobban kikoptatta, mint kellett volna. Egy-két rubelt meg lehetett keresni ezzel, ami zsebpénznek nagyon jó volt. Magával a szabással iskola előtt még nem foglalkoztam, az iskolában pedig nagyon nehezen lehetett elsajátítani úgy, ahogy akkor tanították. A második tanév 2. felében kivittek minket gyakorlatra a ruhagyárba. Ott dolgoztunk fél éven át, amíg be nem fejeződött az iskola és le nem államvizsgáztunk. Mindent meg kellett csinálnunk, amit csak a kezünkbe adtak. Ki zsebet varrt, ki ujjat, bélést, amire csak szükség volt. Nem lehetett válogatni. Önállóan a katonaság után kezdtem el dolgozni a „Tavasz” divatházban. Amikor odakerültem, 12-en, 13-an is dolgoztunk egy szobában. Szerintem most a járásban összesen nincs annyi szabó. 1987-ben elkerültem onnan, és lett egy saját kis szabóműhelyem. Azt a helyet 2002-ben eladták, így onnan el kellett jönnöm. Azóta pedig magam vagyok a mostani műhelyemben, Beregszászban, a Rozsoskert utcában. Csak felsőruházatot varrok, férfi és női kabátot, nadrágot, kosztümöt, szoknyát, egyebeket. Leggyakrabban férfi öltönyöket és zsinóros Bocskai-viseletet rendelnek mostanában. Utóbbit valamikor a 90-es évek közepe tájékán készítettem először, egy református lelkész vőlegényi ruhájának. Aztán már csak fejlődik az ember, mert utánanéz az interneten és a paszományosnál (annál a mesterembernél, aki az öltözékhez szükséges paszományt, vagyis zsinórokat készíti – a szerk.) is, akinél a zsinórokat vásárolja. Önképzőkör van. Három munkanap alatt készül el egy ilyen öltöny, mert nagyon sok babrával jár, míg pontosan kimérem, felrakom a zsinórokat. Nagyon pontosnak kell lenni, és géppel nem is igazán lehet ezt a munkát megcsinálni. Általában fél 8-tól 5-ig dolgozom. Tanítványom egyelőre nem nagyon volt. A kisebbik fiam viszont tavaly elvégezte az ipariskolát, most pedig a Munkácsi Technológiai Egyetemen tanul, így, reméljük, lesz, aki továbbvigye ezt az ipart.
A szólás tehát igaz: „Gyakorlat teszi a mestert.” Bár tény, hogy a bemutatott személyek elméleti ismeretek terén is gazdagok, ennél is fontosabb, hogy személyükben van még kitől gyakorlatban is megtanulni e szép mesterségeket.
Akinek van kiegészítenivalója Borzsova múltjához, jelenéhez, hagyományaihoz, értékes tárgyaknak, iratoknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.
Espán Margaréta