Arany János: A régi panasz

„Eh! mi gondod a jövőre?

   Eh! a múlttal mi közöd?

Könnyel a múlt sírja dombját

S a reménynek száraz lombját

   Hasztalan mit öntözöd?

Századoknak bűne, átka

   Mind csak téged terhel-e?

Nem talán még sokkal érzőbb,

Nem talán még sokkal vérzőbb

   Honfitársid kebele?...”

Oh, tudom; de bánatomban

   Meg nem enyhít társaság;

Mint szülétlen több gyerekre

Osztatlan száll s mindegyikre

   Az egész nagy árvaság.

Sőt azáltal súlyosb részem,

   Hogy míg a tett melege

Más sebét enyhőbbé tészi:

Ő, szegény, csak kínját érzi –

   A lant méla gyermeke.

Hogy reméltünk! s mint csalódánk!

   És magunkban mekkorát!...

Hisz csak egy pontot kerestünk:

Megtalálva, onnan estünk;

   Így bukásunk lelki vád.

Mennyi seprő a pezsgésben,

   S mily kevés bor!... Volt elég,

Kit nagy honszerelme vonzott

Megragadni minden koncot,

   Nehogy más elkapja még.

Mennyi szájhős! mennyi lárma!

   S egyre süllyedt a naszád;

Nem elég csak emlegetni:

Tudni is kell jól szeretni,

   Tudni bölcsen, a hazát.

Vagy nekünk már így is, úgy is

   Minden módon veszni kell?

Egy világ hogy ránk omoljon?

Kül-erőszak elsodorjon?...

   Vagy itt-benn rohadni el?

E költemény keletkezési dátumául 1877. július 26-át jelöli meg az irodalomtörténet. Megírásakor tehát már jó pár év eltelt a szabadságharc (1848–49), de a kiegyezés idejétől (1867) is. Ami elmúlt, mégis él ebben a versben, hisz a történelmi távlatban érző és gondolkodó ember számára természetes, hogy jelenében a múltja is ott munkál. Mert nincs felejtés, hiába nem létezik pontos emlékezet sem. Az emlékek és a megértett történelmi múlt folyamatos újraformálása közepette élünk a jelenben. Ahogy ezt az Arany-vers is bizonyítja. Ezért annyira eleven benne az érzés, indulat, önmarcangolás, vád, vagyis minden, ami múltból és jelenből tevődik össze, amiből ilyen, máig fennmaradó gondolat keletkezett: „Mennyi szájhős! mennyi lárma! S egyre süllyedt a naszád; Nem elég csak emlegetni: Tudni is kell jól szeretni, Tudni bölcsen, a hazát.” De a vers e gondolatnál természetesen sokkal gazdagabb. Például vegyük észre az utolsó versszakban észlelhető dacot és tettrekészséget a felkiáltásként ható kérdő mondatokban, továbbá: a költemény felépítettségét, valamint a nyelvezet régies gazdagságát…

Penckófer János