Interjú Pál Lajos karnaggyal, zenepedagógussal

Egy kitüntetés apropóján

– Mit jelent az ön számára a Kisebbségekért Díj?

– Váratlanul ért az elismerés, de nagyon jólesett. Örülök, hogy észrevették azt a munkát, amelyet évtizedeken keresztül végeztem.

– Az évek során dolgozott karvezetőként, zenészként, zenepedagógusként, alapított és vezetett népi együttest, zeneiskolát. Valójában mit tekint a szakterületének, a hivatásának?

– Végzettségemet tekintve, tehát az ungvári szakiskola és kijevi zeneakadémia elvégzése alapján elsősorban az éneket és a karvezetést nevezhetném a szakterületemnek, de világéletemben hangszeres zenész is voltam. Időnként magam is elgondolkodtam azon, hogy miként is „definiáljam” a hivatásom. Talán maradjunk annyiban, hogy elsősorban tanárnak, zenetanárnak tartom magam.

– Mi a titka annak, hogy az évek során annyi tehetséges muzsikus került ki a keze alól, illetve – ami legalább ennyire fontos –, hogy olyan sok emberrel sikerült megszerettetnie a népzenét?

– A titok abban áll, hogy a tanárnak tudnia kell a másodhegedűs szerepébe helyezkedni, s hagyni kibontakozni a gyereket, miközben azért mindvégig – ha kell, éveken át – ott állunk mögötte. Aki ismeri a fiam, Pál István Szalonna pályáját, az tudja, hogy az ő esetében is csak ennyit tettem. Amikor úgy érzem, hogy többé nincs rám szükség, félreállok. A gyereknek azt kell éreznie, hogy egymaga is meg tudja oldani a feladatát. Megszerettetni is csak úgy lehet a zenét, a hangszert, ha mindig egy olyan soron következő feladatot jelölünk ki a gyerekeknek, ami újabb kihívást jelent a számukra, de úgy, hogy közben érezzék, tudják: mindvégig ott áll a tanár a hátuk mögött, és segít, ha szükséges.

– A magyar népzenei hagyományok ápolását pályája elején, a szovjetrendszer idején egyáltalán nem támogatták, s ma sincsenek éppen elkényeztetve, akik ennek a küldetésnek szentelik az életüket. Mi motiválta abban, hogy éveken keresztül kitartson választott hivatása mellett, s ma is folytatni tudja a munkát?

– Aki ismer, az tudja: soha nem abból indultam ki, hogy mi lehet ebből a hasznom. Nem ez a lényeg, hanem az, hogy megfigyeljük, miként játsszák le a tanítványaink ugyanazt a dallamot – megjegyzem: kotta nélkül – alapszinten, középszinten, vagy később éppen legfelső szinten is, s amikor megtanulnak rögtönözni. Ilyenkor érthetjük meg igazán, milyen érzelmeket, örömöt tudnak közvetíteni a zenéjük által. Amikor egy-egy jól sikerült előadás után örülnek és csillog a szemük, ezerszeresen térül meg a nevelésükre, tanításukra fordított munka, energia.

– Önnek mit jelent a népzene?

– Mindent. Én még egy olyan világba születtem bele Visken, a Felső-Tisza-vidéken, ahol éltek a hagyományok, hallhattam eredeti cigányzenét is. Emlékszem, abban az időben apámnak elég volt ránéznie a prímásra, s az már tudta, mit kell húznia, az emberek meg tudták, mit kell arra a zenére táncolni. Ebben a világban nőttem fel, s tehetségemhez mérten ezt próbálom közvetíteni, továbbadni. Később kiderült, ez a fajta örökség a klasszikus zenében sem jön rosszul, hiszen a zeneakadémián klasszikus zenészként végeztem. Egyébként az orosz és az ukrán zenei iskola is világhírű, s az ott tanultakat máig kamatoztatni tudom a népzene oktatásában.

– Hogyan tovább?

– Azt hallottam a feleségemtől, hogy a nyáron nyugdíjba megyek, hiszen betöltöttem a hatvanadik életévemet. Ez azonban a világon semmit nem jelent, mert rengeteg tervem van: koncerttervek, zsűrizési tervek, és hát alkotási tervek, hiszen sokat dolgozunk a Vidnyánszky Attila vezette debreceni Csokonai Színházzal, azután most sikerült elkészíteni egy mesejátékot a Nemzeti Táncszínháznak, s ezen kívül zeneszerzői feladatokat is kapok. Kárpátalján is nagyon szépen fejlődik és egyre több elfoglaltságot ad a tábori mozgalom. Az immár hagyományos tiszapéterfalvai Ének-zene, Néptánc- és Kézművestábor mellett hadd említsem meg a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémia népzene szakos hallgatóinak és tanárainak gólyatáborát, amelyre a napokban kerül sor, s amelyet a feleségemmel szervezünk Visken és Tiszapéterfalván.

szcs