Filip Tamás: Megfésült káosz

Hullámzó hidakon jönnek

futva a körkörös romok

közé, ahol a fekete holdfény

áztatta zongorán egy szonáta

kezdi játszani önmagát, míg

a rabmadár kalickájában

Cage-t szeretne hallgatni

négy és fél percen át.

A kosár-ember tagolatlan

versét azóta írja, hogy

elvesztette otthonát, de

még az első versszakkal

se készült el, mégis nyugodt:

ideje annyi, mint a tenger.

A régész sírjában maga is

múmia lett, avar dalokat

dúdol a pólya alól, egy

egész csapat próbálja

lejegyezni, amit hall.

A megfésült káosz újra meg

újra megrázza sörényét.

Minden nézettségi rekordot

megdöntött az éhezőművész

műsora. Temetéséről nem

kell intézkedni, testéből

semmi nem maradt. De jön-

e majd valaki, hogy elárvult

ketrecét örökbe fogadja?

Ki viszi át a kegyencet a túlsó partra? Ki örökli a szabadság ketrecét? Ki hallgatja meg a fekete szonátát, amikor a kosár-ember verset ír az elmúlásnak?

A káosz lesz az új rend, a nihil tobzódik az elmék agoráján, a hagyományok utolsó egyéniségeit élve temetik el, hogy a régészek a szívhangtörvényt alkalmazva vizsgálják meg múmiáikat. Egyeseknek jár a királyi többes, másoknak emberi mivoltukat is megkérdőjelezik. Ma már éhezni művészet, túlélni a mindennapok rejtett aknáit, minden sarkon egy újabb közöny les ránk, aki nem üvölt együtt a farkasokkal, azt felfalják a rókák. Ravasz arcukon olvasom: tudjuk, ki vagy, ember, előttünk nem lehet titkod! A titkokat arckönyv-falakra írjuk, s csodálkozunk, azokat mások honnan ismerik.

Hullámok hátán a hidak is a nirvánába rohannak, a mocskos habok magukkal ragadnak minden emberit. Már nincs átjárás, már nincs kapocs. Ki viszi át az emberiességet a túlsó partra?

A kosár-ember a versét írja, írná, de múzsáját elragadták a rohanó habok. A szürke papiroson hadrendbe sorakozott kérdőjelek. A hosszú sorokat látva egy kérdés lüktet agyamban: Mi lesz veled, Európa?!    

Lengyel János