A Vérke-parti városból Moldvában
A szórványközösségek magyar azonosságtudatának erősítésére, a határon túli magyarság és az anyaországi magyarok közti kapcsolatok szorosabbá tételére, közösségépítő és megtartó tevékenységek céljával hívta életre a Petőfi Sándor Ösztöndíjprogramot 9 éve a Nemzetpolitikai Államtitkárság. Az ösztöndíjasok szeptembertől júniusig tevékenykednek őrhelyükön. A programba idén 5 kárpátaljai fiatal nyert felvételt, akik tevékenységük végéhez értek e hónapban. Galgóczy Martinnal folytatjuk interjúsorozatunkat, aki a Vérke-parti városból a moldvai szórványközösségben teljesített szolgálatot.
– Kérem, mutatkozzon be.
– Galgóczy Martinnak hívnak. Beregszászban születtem és ott is jártam általános iskolába. Ezt követően Ungváron tanultam klasszikus hegedű szakon, a megyeszékhelyen ismerkedtem meg közelebbről a népzenével. A középiskolai éveket követően Magyarországon folytattam a tanulmányaimat, klasszikusról népzenére váltva. A Váci Bartók-Pikéthy Zeneművészeti Szakgimnázium és Zeneiskola falai között szereztem két év alatt OKJ-képesítést. Majd ezután 3 évig tanultam a Nyíregyházi Egyetem népzene szakán. Hivatásomnak érzem, hogy a magyar kultúrát továbbéltessem és átörökítsem a fiatalok körében.
– Hová került a Petőfi Sándor Ösztöndíjprogram által?
– Moldvába kerültem, a csángó magyarok földjére. Nem egy helyen tevékenykedem, hanem 6 különböző településen: Budán, Klézsén, Bogdánfalván, Pusztinán, Frumószán és Ferdinándújfaluban. Legfőbb feladatköröm a hegedűoktatás, ezenkívül a programok alkalmával mint hangszeres számítanak rám. Részt veszek még táncházakban is élő zenei kísérőként. Csak pozitív élményekről tudok beszámolni. A fogadtatás érkezésemkor nagyon jó volt. Mindenki kedvesen és segítőkészen állt hozzám.
– Milyen kihívást lát a moldvai csángók körében?
– Meglátásom szerint a lassú asszimiláció a legnagyobb kihívás. Talán ennek oka az is, hogy elszigetelt helyen fekszik Moldva földrajzilag is, bár ennek a távolságnak köszönhető, hogy az ezeréves határon túl is hallani magyar szót mind a mai napig. Ugyan közel 20 éve alakult meg a Moldvai Csángó Magyarok Szövetsége, mely elindította a magyar tannyelvű oktatást itt, Moldvában, így mára lassulni látszik a folyamat. Azt nem tudni, hogy csak lassul vagy meg is fog állni.
– Milyen kiemelendő értékről tudna beszámolni Moldvát illetően?
– Legfőképpen a közvetlenséget mondanám, illetve a hagyományokhoz, gyökerekhez „foggal-körömmel” való ragaszkodást. Kárpátalján sem volt mindig egyszerű megmaradni magyarnak, de itt, 700-800 km-es távolságra a magyar határtól egyszerűen csoda, hogy még ma is van magyar beszéd, kultúra.
– Milyen program megvalósulásában sikerült közreműködni?
– A szövetségnek van egy előre kidolgozott naptára, ahol egy évre lebontva megvannak a programok, emiatt inkább mint hangszeres számítottak rám. Januártól húsvétig minden héten akár több táncházat is szerveztünk, ahol rendszeresen részt vettem mint muzsikus. Kiemelném, s számomra is maradandó élmény volt az a VII. Csontkirály és Bábkirály farsangbúcsúztató rendezvény, amely a moldvai magyarok legnagyobb rendezvénye. Több ezren fordulnak meg itt. Ezen az eseményen a műsor utáni táncházban segédkeztem. A március 15-i műsor alkalmával a zenész kollégákkal egy rövidebb vonós műsorral leptük meg a többi kollégát. Megemlíteném még a nemrégiben Csíkalfaluban megrendezett fesztivált, ahová meghívást kapott a ferdinándújfalui hagyományőrző közösség, ezáltal én is a kísérő zenekar része voltam.
– Hogyan értékeli az elmúlt 9 hónapot?
– Nagyon pozitívan éltem meg ezt az időszakot. Hálás vagyok a Petőfi-programnak, hogy itt kötöttem ki, ezen a csoda szép vidéken, ahol a Kárpátok majdhogynem véget ér. Sokat tanultam, illetve igyekeztem a legjobb tudásomhoz mérten oktatni is. A program ugyan nemsokára véget ér, de én visszajáró vendég leszek itt, Moldvában.
LI
