A Trianonhoz vezető sok évszázados út

II. Ulászlótól Károlyi Mihályig

„Magyar az, akinek fáj Trianon” – így fogalmazott Illyés Gyula. Mert Trianon számunkra egyet jelent a történelmi Magyarország és a magyar nemzet szétszaggatásával, a történelem legigazságtala­nabb békediktátumával, mellyel épp azt az országot, épp azt a nemzetet darabolták fel, mely évszázadokon át a saját testével védte Európa tőle északra és nyugatra fekvő országait a török terjeszkedéstől. De milyen út is vezetett Trianonhoz?

Az államalapítástól, sőt már a honfoglalástól kezdve a jelentős középhatalomnak számító Magyarország 1490-ben, Hunyadi Mátyás halálakor indult meg a végzetes lejtőn. Az uralkodónak egyik házasságából sem született gyermeke, így a boroszlói polgárlánytól, Borbálától született természetes fiát, Corvin Jánost szemelte ki utódjául. Csakhogy még nem sikerült erős társadalmi bázist kiépíteni számára – amikor 1490-ben, mindössze 47 évesen Mátyás váratlanul elhunyt, a fia még csak 18 éves volt, az uralkodó által megregulázott főurak pedig olyan királyt akartak, akinek ők fogják az üstökét, és az uralkodáshoz egyáltalán nem értő, gyengekezű II. (Jagelló) Ulászlót koronázták magyar királlyá. Aztán aki csak tudta, kezdte rátenni a kezét a királyi jövedelmekre, köztük maga a nádor is. A vagyonuk gyarapodott, az ország ereje fogyott. Mátyás híres zsoldosseregét, a fekete sereget leküldték a déli határra a török ellen, de a katonák nem kaptak zsoldot, így kényszerűségből fosztogatni kezdtek, hogy legyen mit enniük. Erre lecsapott rájuk a banderiális sereg, és Magyarország az egyik kezével levágta a másik kezét. A végvárrendszer fenntartására sem futotta már a kincstári bevételekből, így II. Ulászló fia, II. Lajos már egy nagyon legyengült országot örökölt. 1521-ben aztán I. Szulejmán szultán bevette Szabácsot, Zimonyt és a legfontosabb végvárat, Nándorfehérvárt is. Majd jött az 1526-os mohácsi katasztrófa, melynek súlyát csak fokozta, hogy a fiatal király is életét vesztette. A rendek nagy többsége Szapolyai János erdélyi vajdát, egy kisebb főúri csoport viszont a Habsburg-házból származó V. Károly német-római császár és spanyol király öccsét, az osztrák tartományokat uraló Ferdinánd főherceget választotta királlyá. A főherceg kapott is a bátyjától akkora haderőt, amennyi elegendő volt Szapolyai legyőzéséhez, de nem volt elegendő az 1529-es török hadjárat feltartóztatásához. Az oszmán hűbért elfogadó Szapolyai ismét magyar király lett, Buda is a kezére került, viszont Ferdinánd is megőrizte magyar királyi címét is és az általa uralt országrészeket. Majd miután Szapolyai 1540-ben elhunyt, hívei pedig a fiát, János Zsigmondot koronázták királlyá, az ekkor már német királyként is uralkodó (később a német-római császári címet is megöröklő) Ferdinánd 1541-ben hadat küldött Buda elfoglalására, azonban a szultán hatalmas hadsereggel vonult a főváros alá, legyőzte a német csapatokat, csellel elfoglalta a várat, s felosztotta Magyarországot. A felvidéki, dunántúli, illetve bizonyos keleti területek Ferdinánd kezén maradtak, ez lett a magyar királyi címet is birtokló Habsburg-császárok által uralt Királyi Magyarország. Erdély a Partium egy részével együtt török hűbéres, de belügyeiben önálló fejedelemséggé vált. Az ország közepén pedig a Királyi Magyarország rovására egyre nagyobb területekre terjedt ki a török hódoltság, ahogy az oszmánok sorra foglaltak el várakat és városokat. S hazánk három részre szakításával az egységes magyar állam megszűnt létezni.

Az új magyar – és a vele párhuzamosan húzódó török – végvárrendszer az ország közepén kanyargott. A végvári vonal mentén még békeidőben is kisebb összecsapásokra került sor, az oszmán hadjáratok is az ország központi területeit sújtották, emellett Erdélybe is be-betörtek a komoly dúlásokat végző török vazallus krími tatár csapatok, a legnagyobb pusztítást pedig az oszmánok által kirobbantott 1591–1606-os, végül is döntetlen eredménnyel zárult tizenöt éves háború okozta, s a háborúkkal együtt járó dúlások döntően a magyarlakta területeket sújtották, csökkentve a magyar népesség arányát. Az 1684–1699-es Habsburg–oszmán háború során aztán a Habsburgok a Temesköz kivételével szinte egész Magyarországot felszabadították a török uralom alól, de a maguk számára, s meghódított tartományként tekintettek hazánkra, noha magyarok is harcoltak a törököt kiűző haderőben. (A Temesközből az 1716–1718-as Habsburg–oszmán háború során verték ki a törököt.) A magyar lakosság megfogyatkozása, valamint a nagyarányú szerb, sváb, román betelepülések következtében pedig Magyarországon kisebbségbe kerültek a magyarok, s míg Mátyás uralkodása idején hazánkat még 80 százalékban nemzetünk tagjai lakták, addig a XVIII. század végén csak egyharmadot tett ki a magyarság aránya. S bár a XX. század elejére ez az arány 50 százalék fölé nőtt, Magyarországnak már hatalmas, nemzetiségek által lakott területei lettek – mindez kiváló ürügyet teremtett a trianoni országfeldaraboláshoz, ráadásul a nemzetiségek egyre nagyobb része is ellenségesen kezdett viszonyulni Magyarországhoz, ami nagyban hozzájárult Trianonhoz.

Természetesen történtek kísérletek az önállóság visszaszerzésére. Függetlenségi harcaink közül a Nagyságos Fejedelem által vezetett, 1703–1711-es Rákóczi-szabadságharc volt a leghosszabb, a legközelebb viszont az 1848–1849-es forradalom és szabadságharcban kerültünk a győzelemhez, amikor Magyarország szinte teljes területét sikerült felszabadítaniuk a honvédseregeknek. Ám a cári intervenciós haderő támadása oly mértékben megváltoztatta az erőviszonyokat, hogy a nyomasztó túlerőbe került orosz és osztrák hadak végül is eltiporták a szabadságharcot. Az 1859-es francia–piemonti–osztrák háborúban azonban Ausztria vereséget szenvedett, a két észak-olaszországi osztrák tartomány – Lombardia és Veneto – közül az előbbi felszabadult, s csatlakozott az olasz egység motorjának számító Piemonthoz. A katonai vereség, Ausztria meglehetős külpolitikai elszigeteltsége, illetve gazdasági problémái miatt a birodalmi tanács, majd az udvari tanács, sőt I. Ferenc József császár is kezdett megbarátkozni a gondolattal, hogy engedményeket kell adni az 1850–1860-as évek határán forrongani kezdő Magyarországnak. A magyarországi politika fő alakítójává lett Deák Ferenc 1865 húsvétján cikket írt a Pesti Naplóba, melynek lényege ez volt: a magyar fél kész saját törvényeit „a birodalom szilárd fennállhatásának biztosságával összhangzásba hozni”. Ezt követően lassan érlelődni kezdett a kiegyezés, melyhez a végső lökést az 1866-os porosz–osztrák háborúban aratott porosz győzelem adta meg, amelyben eldőlt: nem Ausztria, hanem Poroszország egyesíti a kisebb-nagyobb államokra tagolt Németországot. 1867-ben aztán megtörtént a kiegyezés, nem egészen úgy, ahogy Deák elképzelte, túlontúl Ausztriának és I. Ferenc Józsefnek kedvezve, s bár Magyarország nagy fokú belső önállóságot kapott, mégis túl szorosan hozzákapcsolódott Ausztriához.

Az antant és a központi hatalmak szövetségesi rendszerének létrejöttével aztán Magyarország már nemcsak Ausztriához, hanem az Osztrák–Magyar Monarchia részeként Németországhoz is szorosan hozzákapcsolódott. Az 1914-ben kirobbant I. világháború pedig elhúzódott, Németország és a Monarchia gazdaságilag megroppant. 1918 őszén a német haderő a nyugati fronton, az osztrák–magyar hadsereg az olasz fronton vereséget szenvedett (Oroszországot 1918 tavaszán sikerült „kiütniük”, ám ez már későn jött), a Monarchia Padovában fegyverszünetet kért az antanttól, miközben a csehek, a szlovákok kikiáltották elszakadásukat, a Monarchia délszláv népei a szerb vezetéssel létrejövő délszláv államhoz, később az erdélyi románok is a Román Királysághoz való csatlakozásukat kérték. Az őszirózsás forradalom eredményeként hatalomra került Károlyi-kormány pedig a magyar csapatok újjászervezése helyett leszerelte az alakulatokat, hihetetlen naivitással az antant jóindulatára bízva Magyarországot, noha a Felvidékre benyomuló cseh és az Erdélybe behatoló román csapatok nem lettek volna komoly ellenfelek egy újjászervezett magyar haderő számára, egyedül a francia balkáni hadsereg, ám azzal szemben sem lett volna teljesen esélytelen Magyarország, s jobb békefeltételeket lehetett volna kiharcolni, kedvezőbb határokkal. Így a Károlyi-kormányt is súlyos felelősség terhelte azért, hogy Magyarország 1920-ban – teljesen legyengülve – kénytelen volt aláírni a trianoni békediktátumot.

Lajos Mihály