A sorsdöntő államalapítás

Géza nagyfejedelem 997-ben bekövetkezett halála után fiát, Istvánt övezték fel nagyfejedelemmé, akit 1000. december 25. és 1001. január 1. között koronáztak királlyá, létrehozva a keresztény magyar államot, melynek létrejötte, megszilárdulása, valamint a magyar nép Európába integrálódása egy hosszú történelmi folyamat eredményeként zajlott le.

Az Alföldtől és az Al-Dunától Mandzsúriáig húzódó hatalmas eurázsiai sztyeppvidéket a Kr. e. I. évezredtől már legelőváltó állattartásból élő klasszikus nomád, illetve a legelőváltó gazdálkodás mellett a téli szállásokon, védett folyóvölgyekben földműveléssel is foglalkozó félnomád törzsek, törzsszövetségek lakták. Kezdetben iráni népek, később törökök és mongolok éltek itt, de finnugorok is feltűntek a pusztán, köztük a dél-szibériai erdőssztyeppére majd a nyílt sztyeppére költöző ősmagyarok. A Kr. u. I–II. században aztán kezdetét vette a nagy népvándorlás, melynek megindulása után eleink török népekkel keveredtek: hunokkal és onogur-bolgárokkal. Megjegyzendő viszont, hogy az utóbbiak is keveredtek a hunokkal, így őseink igen változatos génkészletű finnugor-török néppé váltak, s külső megjelenésükben, harcászatukban, kulturális téren egyaránt hasonultak a sztyeppei török népekhez. A hét magyar törzs aztán már különböző elemekből végleg összeötvöződött, homogén törzsszövetségként vitte végbe a 895–907-es honfoglalás nagy művét, melyben a Kazár Birodalomban kitört belháború után a magyarokhoz csatlakozott, majd később elmagyarosodott két török-kabar törzs is részt vett. A Kárpát-medencében pedig az oda Kr. u. 650-ben beköltözött onogur-bolgár néprész az államalapítás idejére összeolvadt az Árpád nagyfejedelem által vezetett honfoglalókkal, így kialakult az egységes magyar nép.

A pogány kori Magyar Nagyfejedelemségből kirajzó eleink hatalmas kalandozó hadjáratokat vezettek Nyugat- és Dél-Európába. Sztyeppei harcmodoruk meglepte a nyugatiakat, ám aztán kiismerték azt, s 955-ben I. Ottó német király (később német-római császár) Augsburgnál nagy vereséget mért Lél és Bulcsú vezérek seregére. Taksony nagyfejedelem le is állíttatta a nyugati kalandozásokat, s már csak a Bizánc ellenieket engedélyezte. 970-ben azonban a Konstantinápoly ellen vonuló kijevi ruszi, bolgár, besenyő, magyar sereget Arkadiopolisznál legyőzték a görögök, a koalíció felbomlott, és várható volt egy nagy bizánci támadás. Az új magyar nagyfejedelem, Géza ekkor, 972-ben zseniális diplomáciai érzékkel követeket küldött I. Ottóhoz, kipuhatolni, hogy a császár hajlandó-e jószomszédi kapcsolatra lépni Magyarországgal, és támogatja-e a magyarság keresztény hitre térítését. Az uralkodó mindkét kérdésre igennel felelt. Természetesen geopolitikai érdekből: a Német-római Császárság nem nézte volna jó szemmel, hogy a Bizánci Birodalom elfoglalja a Kárpát-medencét, s túlságosan megerősödjön. A magyar–német jó viszony kialakítása aztán Bizáncot visszarettentette a Magyarország elleni hadjárattól.

Mindenesetre Géza nagyfejedelem, sőt már apja, Taksony felismerte, hogy a keresztény Európa kellős közepén fekvő, ráadásul a két nagyhatalom, Németország és Bizánc közé ékelődött magyarság csak úgy maradhat meg, ha ő maga is kereszténnyé válik. Hierotheosz bizánci szerzetes már Taksony uralma alatt pár évig Magyarországon térített, és rövid idő alatt sok ezer magyart nyert meg a kereszténységnek az Alföldön és Erdélyben. Géza azonban a bizánci veszély árnyékában a katolicizmus felé nyitott, Sankt Gallen-i Brúnó szerzetes és társai már 972 őszén megkezdték a térítést, szép sikerrel. De nemcsak a kereszténység felvételéről volt szó. Géza felismerte, hogy Magyarország fennmaradása érdekében erős központi uralmat kell kialakítani, és fel kell számolni a nemzetségi-törzsi autonómiákat. Német lovagokat is hívott hazánkba, erősíteni seregét, és megkezdte a harcot az ellenszegülő vezérek ellen, a Felvidéket uraló kabar Aba Sámuelt pedig dinasztikus házasság útján nyerte meg. 977-ben bekövetkezett halála után aztán fiára, Istvánra hárult az államalapítás folytatása és befejezése. S alighogy nagyfejedelemmé felövezték, máris harcba kellett szállnia. Koppány vezér, a somogyi nagyúr – aki felvette ugyan a bizánci kereszténységet, de ténylegesen pogány életet élt – a már Taksony által elvetett régi pogány szokás szerint, az Árpád-dinasztia legidősebb férfitagjaként igényt tartott az özvegy fejedelemasszony, Sarolt kezére és a nagyfejedelmi címre, nem ismerte el a keresztény elsőszülöttségi jogon járó utódlást – mármint hogy az uralkodót legidősebb fia kövesse a hatalomban –, s meg is akarta ölni Istvánt. Köré sereglettek mindazok, akik ellenszegültek mind a központosításnak, mind a kereszténységnek, így István és Koppány veszprémi csatájában az elavult régi rend és a szükségszerű új rend hívei csaptak össze. István keresztény magyar és német katonái győztek, s maga Koppány is elesett. Három év múlva pedig Istvánt Esztergomban megkoronázták. Ezzel szimbolikusan megszületett a korabeli modern keresztény európai monarchia. Ám hogy István ténylegesen is egész Magyarország királya legyen, még több államszervezői harcot kellett megvívnia. Anyai nagybátyja, az erdélyi Gyula vezér – aki Koppányhoz hasonlóan színleg ortodox keresztény, valójában viszont pogány volt – önálló államot akart létrehozni az általa uralt, a Marostól északra fekvő erdélyi területeken, míg a Marostól délre eső erdélyi részek – a bolgárok és szlávok uraként említett Keán kagán földje – csak lazán kapcsolódott Magyarországhoz. Mindketten egymás szövetségesei voltak, egyúttal pedig szövetségben álltak a II. Baszileosz bizánci császár ellen harcoló Sámuel bolgár cárral is. István ügyes diplomáciával előbb koalícióra lépett Bizánccal, majd összehangolták hadműveleteiket. II. Baszileosz 1003-ban megtámadta Sámuelt, István pedig felvonultatta hadseregét Gyula ellen, aki belátva az ellenállás hiábavalóságát, harc nélkül behódolt. Keánt viszont fegyverrel kellett legyőzni, s miután ez sikerült, Dél-Erdélyt is szorosan Magyarországhoz kapcsolták. 1008-ban a Duna–Tisza köze déli részén élő pogány fekete magyarokat verte le a királyi haderő. Több nemzetség-, illetve törzsfő István erejét látva inkább meghódolt. Utolsó ellenlábasa Ajtony vezér volt, aki a Körösök, a Tisza, az Al-Duna és az Erdélyi Érchegység közötti területen külön törzsi államot szervezett. Ortodox volt, de pogány életvitellel, s mindenben ellenszegült I. (Szent) Istvánnak, aki végül 1028-ban Csanád vezér vezetése alatt királyi hadsereget vezényelt ellene, mely legyőzte Ajtony hadait, s maga Ajtony is elesett. Így Magyarország már egységes monarchiaként tudott szembeszállni a hazánkat vazallusi függőség alá vetni akaró II. Konrád német-római császárral. István győzött, így a keresztény európai államok közé betagolódott Magyar Királyság kiállta a függetlenségét veszélyeztető első tűzpróbát.            

Lajos Mihály