Vasárnapi üzenet: 2026. szeptember 27.

A megbocsátásnak nincs határa

A mai evangéliumi rész a megbocsátásról szól – egy olyan témáról, amely minden embert érint. A napokban egy imacsoportban ezzel a szentírási résszel imádkoztunk, és mintha megállt volna a levegő – mindannyian éreztük, hogy rólunk és nekünk szól. A megosztás olyan mély volt, hogy végig éreztem: jelen volt Jézus a szava által.

Az evangéliumban azt olvassuk, hogy Péter odamegy Jézushoz, és megkérdezi: „Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell megbocsátanom neki, talán hétszer?”

Péter nem filozófus, nem teológus, hanem halász. Nem könyvet akar írni erről a témáról, hanem valószínűleg valaki a környezetéből (a tanítványok közül) már az idegeire megy. Ezért kérdezi, hányszor kell megbocsátani. Hol van az a határ? Talán hétszer? Valószínűleg úgy gondolja, hogy nagylelkű, és Jézus biztosan meg is dicséri majd, hiszen az ószövetségi hagyomány szerint háromszor kell csak megbocsátani.

Jézus viszont azt feleli: „Nem azt mondom, hogy hétszer, hanem hetvenszer hétszer.” Ez azt jelenti, hogy mindig. A megbocsátásnak nincsen határa, egy folyamat, életstílus.

Nem is olyan egyszerű megbocsátani. Vannak dolgok, amiket könnyen elengedünk – egy rossz szó, egy rossz vicc, talán egy kritika. De vannak olyan helyzetek, amelyeket nagyon nehéz megbocsátani, olyan sebek, amelyek nagyon mélyek. Ha valaki elárul, visszaél a bizalommal, ha megaláznak – különösen mások előtt –, ha nagy igazságtalanság történik velünk szemben, talán ilyenkor az jelenik meg bennem: „Ezt nem tudom megbocsátani...”

De az Úr azt mondja, hogy bocsáss meg. Ez nem azt jelenti, hogy a rosszat nem nevezzük meg, sem azt, hogy tegyél úgy, mintha nem történt volna semmi. Azt sem jelenti, hogy engednem kellene magamat tovább bántani. De most a szívről próbálok beszélni. A megbocsátás azt jelenti: nem akarom, hogy a másik ember bűne és az én haragom továbbra is uralja a szívemet és az életemet.

Amikor vétkezünk, így imádkozunk: „Uram, irgalmazz!” Amikor viszont a másik vét ellenünk, azt kérjük: „Uram, az igazságot akarom...”

A kereszt előtt állva nem az a kérdés, hogy a másik megérdemli-e, hogy megbocsássak neki, hanem hogy én megérdemlem-e Isten irgalmát. Nem érdemlem meg, mégis megkapom. Ő önmagát adta értem, szeretetből.

Azon az estén az imacsoportban rájöttünk arra, hogy mindannyian megéljük: csak akkor tudok megbocsátani, ha megtapasztaltam, hogy nekem megbocsátottak.

Uram, Te elengedted az én adósságomat – taníts engem is megbocsátani! Én sokszor nem tudok, de te tudsz. Add nekem a Te szíved irgalmát! Szabad akarok lenni! Nem akarom, hogy a harag és a meg nem bocsátás irányítsa az életemet. Ámen.

Petenko Miron
ungvári plébános