Aranyi László: Kilóg a lóláb

A Hatalom cinizmusa végtelen.

Tárgytalan, homályos gerjedelem

tartott fenn,

mint félrerúgott követ.

Mindegy immár, itt vagy ott,

a helyzetváltoztatás képessége nélkül,

mondták, ez a hazánk.

Megtanultuk Schmitt Jenő Henrik nyomán az államot szervezett

zsiványbandának tekinteni. S a szervezet,

a metafizikai egész,

önfeledten emészt. Csak a félrerúgott kövek

maradtak függetlenek.

Mondták, ez a hazánk.

Mondták, elevenekre hagyd, ne a holtakra,

hantolják ki halottaikat.

Agyagos, alvadt földből kilóg a lóláb,

Mitteleurópa bebábozódott kis teste megnyúlt lólábat lógat.

Az emésztőrendszer kürtője tátott száj, barlangszerű,

tucatnyi bőregér függeszkedik a fogatlan, elvékonyodott ínyen,

a nyelv taplóján jelentőségteljes ábrákká rendeződik

a sárgászöld lepedék.

Mondták,

kelj fel és járj.

Imbolyogva indul az otromba bábu,

ez a hazánk.

Ami a növényben körvonalazódik, hogy a fény felé mindenáron,

a helyváltoztatás képessége nélkül,

a kőben még bizonytalan gerjedelem.

Szerkezetébe zártan pislákol az öntörvényűségre törekvő lét,

csak a sűrűsödés, kristályosodás kínjait érzi,

s a feloldódás autonóm gyönyörét.

„Jegyzet: A »Kilóg a lóláb« egy régi, feledésbe merült alkotásom. A »rendszerváltás« ócska színjátékának hajnalán keletkezett. Közölte az akkor fénykorát élő Kapu folyóirat, majd a »Közös forrásból«, (némi jóindulattal) hasadt lelkűeknek tartom. Olyan vagyok, mint 35-36 esztendővel ezelőtt…”

Aranyi László író-költő, okkultista 1957. április 26-án született Keszthelyen. Jelenleg Budapesten él, vagy ahogy ő mondja: létezik. Szülővárosában érettségizett 1975-ben. Ezt követően különböző könyvtárakban dolgozott. 1984-ben Pécsre költözött, ahol a Janus Pannonius Tudományegyetem Bölcsésztudományi Karán szerzett diplomát. 2002-ben rokkantnyugdíjas lett, hosszú időn át jövendőmondóként tevékenykedett. 2007-ben költözött a fővárosba, ami egyben az alkotói újjászületését is jelentette.

Kamaszkorától ír verseket. Számos magyar nyelvű irodalmi lapban publikált. A Magyar Múzsához én hívtam, közöltük is néhány versét, mélyinterjút is készítettem vele. Napjainkban a délvidéki Szövet című irodalmi portálon publikál rendszeresen. Főként az avantgárd talaján találta meg önmagát. Sosem tartozott semmiféle csoportosuláshoz, tudatosan választotta a kívül- és mindenkitől távolálló alkotó szerepét. Ettől függetlenül töretlenül várja, szinte áhítja, hogy a közeg, amit megvet, felfedezze és elismerje. Jellemző rá az állandó és olykor céltalan lázadás. Ez rányomja bélyegét a személyes sorsára is. Aranyi László egyike a kortárs magyar irodalom nehézsorsú, meg nem értett zsenijeinek. Több politikai fordulatot is megélt, de hiába várta, számára nem érkezett a megváltás. A kortárs magyar irodalmi közélet rendszerekre, csoportosulásokra, ha úgy tetszik, klikkekre épül. Az érvényesüléshez, de még egy nyamvadt ösztöndíj elnyeréséhez is elengedhetetlenül szükség van kapcsolatokra, támogatókra. A magányos író itt nem rúghat labdába, aki pedig ráadásul nekimegy mindennek és mindenkinek, egyenesen esélytelen.

2019 kétségtelenül nagy változást jelentett László számára. Ettől kezdve rendszeresen publikál angol nyelvű avantgárd és underground lapokban. Sőt, angol nyelvű könyvei is megjelentek. Képversei pedig több rangos szakmai kiállításon szerepeltek. A közösségi médiában is rendszeresen publikál, kicsiny, de masszív rajongótábor alakult ki körülötte. Szívesen fogalmazza meg éles kritikai véleményét bármilyen témában. Betegsége és nehéz helyzete igencsak megnehezíti az alkotói tevékenységét, de László nagy küzdő. Kilátástalan pillanataiban a barátai sietnek a segítségére.

A Kilóg a lóláb című verse korábbi termés, a már említett Szövet irodalmi portálon találtam meg. A vershez közlöm László rövid jegyzetét is. Kedves kárpátaljai magyar olvasók, olvassátok Aranyi László verseit!

A Masszőr című visual poem kapcsán írja: „Ez alakítja ki a groteszk, nyugtalanító, kissé vásári és kissé rémálomszerű látványt. Ráadásul egy nő hanyatt fekszik valamiféle ócska, deszkából összefuserált asztalon… Gyönyörű, festői, hosszú ruhában. Egyáltalán él-e? Elképzelhető, mindössze kósza jelenés… Azt gondolom, felesleges a mű megfejtésére törekedni. Részei nem történetet alkotnak, nincs klasszikus értelmű narratív kapcsolat közöttük. Ám valamiféle belső mechanika összeköti őket úgy, hogy közben minden motívum egy másik jelentésmezőbe csúszik. Szélsőséges művészi kísérlet? Nyilván legtöbben annak látják. Akik viszont nem, azok különleges lelki folyamatokról számolhatnak be… Üdv a hétköznapi lidércnyomásos hallucinációk birodalmában!”

Lengyel János