Ungvártól Bridgeportig

Magyar Sándor - egy ötvösművész Amerikában

Váratlan fordulatokat produkál néha a sors. Magyar Sándor ungvári születésű ötvös- és kovácsmester, a Kárpátaljai Képző- és Iparművészek Révész Imre Társaságának egykori tagja talán maga sem hitte volna, hogy egyszer még az Egyesült Államokból, a Connecticut állambeli Bridgeportból hívja fel szerkesztőségünket.

- Hogyan került ilyen távol a szülővárosától?

- A kilencvenes évek végén úgy alakult az életem, hogy a családommal együtt áttelepültünk Budapestre. Én ugyan jól éreztem magam Ungváron, szerettem Kárpátalját, de akkor valahogy összejöttek a dolgok, s úgy gondoltuk a feleségemmel, hogy a két lányunk jövője miatt is jobb lesz, ha költözünk. Hét évig éltünk Magyarországon. Próbáltam megtalálni a helyemet, ami azonban nem sikerült a legjobban; különösen, mivel a lányainknak folytatniuk kellett a tanulást, s ez további kiadásokat jelentett. Így kerültem ki egy régi ismerősöm közreműködésének köszönhetően Amerikába. Azóta egy lengyel származású amerikai cégénél dolgozom, ahol a kollégáim is szinte mind lengyelek. Tulajdonképpen ugyanazzal foglalkozom, mint korábban Ungváron vagy Budapesten: kerítéseket, díszkapukat, erkély- és lépcsőkorlátokat, asztalokat stb. kovácsolok, egyszóval szinte mindent megcsinálok, amit egy ötvös, kovács elkészíthet.

- Különbözik az ottani ízlés és munka az európaitól?

- Meglehetősen nagy a különbség, ami furcsa is nekem. Néha nagyon giccses tárgyakat kell elkészítenem, de az ember nemigen válogathat. Ezzel együtt is érdekesnek tartom a munkám, mert a hazaitól eltérő eszközökkel, munkafolyamatokkal, technológiákkal is megismerkedhetek.

- Nyílik ott lehetősége arra, hogy a szívének-lelkének tetsző tárgyakat is készítsen a kötelező feladatok mellett?

- Sajnos nem mindig veszik jó néven itt a kísérletezgetést, még akkor sem, ha munka után csinálja az ember. Előfordult már, hogy megfizettették velem, ha a munkaidőn túl ottmaradtam a műhelyben. Pedig éppen az efféle kísérletezés eredményeként születnek meg az igazán jó dolgok, ami a tulajdonosnak is hasznos lehet. Kicsit hiányzik az a nagyobb szabadság, amelyben itthon dolgozhattam.

- Élnek-e odaát magyarok, van-e magyar közösség Bridgeportban vagy a környékén?

- Természetesen van, bár nem volt könnyű felvenni velük a kapcsolatot. A szomszédos kisvárosban találtam rá a református és a római katolikus magyar templomokra. Nagyon szívesen fogadtak a református gyülekezetben, mindenki nagyon kedves volt. Azóta is eljárok vasárnaponként a templomba, sőt a presbiteri gyűlés tagjává is megválasztottak. Nagyon jól érzem magam abban a közösségben, bár sajnos igen kevesen vagyunk. Ünnepekkor akár ötvenen is eljönnek, de általában csak 10-15-en gyűlünk össze egy-egy istentiszteletre. Ennél valamivel több embert - elsősorban a fiatalabbakat - mozgósítanak a rendezvényeink, amelyekre ugyanott, a templom melletti közösségi teremben kerül sor. Ilyenkor például hurkát, kocsonyát is főzünk, egyszóval jól érezzük magunkat.

- Ezek a magyarok régebben élnek Amerikában, vagy az utóbbi években érkeztek oda?

- Vegyes a kép. Az idősebbek még 1956 tájékán érkeztek ide, s máig is ötvenhatosoknak tekintik magukat. A magyar közösség egy részét már az ő gyerekeik, unokáik alkotják. Vannak azután néhányan olyanok is, akik az elmúlt 10-15 évben telepedtek meg itt.

- Ön meddig szándékozik maradni? Nincs honvágya?

- Immár több mint két éve élek itt. Jelenleg az az egyetlen kapcsolatom a családdal, hogy minden héten szombaton és vasárnap beszélhetünk, s láthatjuk is egymást a számítógéphez csatolt kamerák segítségével. Eredetileg úgy terveztem, hogy addig maradok, míg a gyerekek be nem fejezik a főiskolai tanulmányaikat. Mostanában viszont elbizonytalanodtam, mert nagyon vágyom haza, szeretném már látni a gyerekeket, a családomat, s a Kárpátalján élő rokonaim is hiányoznak.

pszv