Kölcsey Ferenc: Himnusz

A magyar nép zivataros századaiból

(Részlet)

Hajh, de bűneink miatt

Gyúlt harag kebledben,

S elsújtád villámidat

Dörgő fellegedben,

Most rabló mongol nyilát

Zúgattad felettünk,

Majd töröktől rabigát

Vállainkra vettünk.

Hányszor zengett ajkain

Ozman vad népének

Vert hadunk csonthalmain

Győzedelmi ének!

Hányszor támadt tenfiad

Szép hazám, kebledre,

S lettél magzatod miatt

Magzatod hamvvedre!

Bújt az üldözött, s felé

Kard nyúlt barlangjában,

Szerte nézett s nem lelé

Honját e hazában,

Bércre hág és völgybe száll,

Bú s kétség mellette,

Vérözön lábainál,

S lángtenger fölette.

Vár állott, most kőhalom,

Kedv s öröm röpkedtek,

Halálhörgés, siralom

Zajlik már helyettek.

S ah, szabadság nem virul

A holtnak véréből,

Kínzó rabság könnye hull

Árvák hő szeméből!

Szánd meg Isten a magyart

Kit vészek hányának,

Nyújts feléje védő kart

Tengerén kínjának.

Bal sors akit régen tép,

Hozz rá víg esztendőt,

Megbűnhődte már e nép

A múltat s jövendőt!

A Szatmárcsekén, 1823. január 22-én született költemény százkilencven esztendős, és alig akad olyan magyar, aki ne ismerné himnuszként e művet. Ha mást nem, az első versszakát mindenki megjegyezte. Esetleg még a második, harmadik szakasz is ismerős, vagyis az a rész, amely a mű első felének mondható. Ugyanakkor az is biztosra vehető, hogy kevesen tudnák emlékezetből elmondani a költemény második felét, az itt közölt öt szakaszt, amely aránytalan félnek nevezhető, hiszen a mű nyolc versszakot számlál összesen. A negyedik versszak – az itt közölt részlet kezdete – jelenti a változást e műben. Innen, a negyedik versszaktól történik utalás azokra a történelmi hányattatásokra, szenvedésekre és pusztításokra, melyeket elszenvedett a magyar nép a XIX. századig. Az utolsó versszakban pedig az első szakaszból ismert sorokkal találkozunk újra. Ezek mintegy megerősítik az egyik legfőbb megállapítást: „Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt!” Nem véletlenül ismétlődik meg kétszer is e két sor.

Penckófer János