A rakaszi birtokos esete a kolhozaktivistákkal

„…Az öreg Tóth nem hagyja nyugton, mert felakasztották.”

2001. február 2., 01:00 , 3. szám
A szicsgárdisták emlékmûve a Huszt alatti Vörösmezõn

A 60-as évek végén jártunk, meleg nyári nap volt, péntek délelőtt. A nagyszőlősi vágóhídon az árukiadás szünetelt. Személyautókba pakolták a csomagokat a nagyszőlősi főnököknek, de Ungvárra is jutott. Kétféle hús: disznó, marha; egy bontott tyúk, kolbász, virsli. Néha extra dolgok: velő, here, máj. Mi, akik az üzletek számára vételeztünk volna, unatkozva várakoztunk többen is. Az udvar egyik hűvös sarkában ülőhelyet találtam, amikor egy kolléga, bizonyos D., hozzám sétált, láttam, beszélgetni akar, valamit el szeretne mondani.

– Hallod, mi történt nálunk, Rakaszon? Tudod, én oda való vagyok és tegnap meglátogattam a rokonokat. Mindenki erről beszél a faluban: haldoklik egy öreg kommunista. Már három napja szenved, úgy ordít, hogy kihallatszik az utcára. Papért kiabál, meg akar gyónni. Azt ordítozza, hogy az öreg Tóth nem hagyja meghalni, mert felakasztották. Mert kellett a háza a kolhozirodának.

Tudod, volt náluk egy földbirtokos, Tóth Endrének hívták, magyar volt, nagyon rendes ember. Gazdálkodott, bivalyokat tartott – értett hozzá. Kitűnő teje van a bivalynak. A fiát nem szerettük, de az öreg jó ember volt.

Mikor 1939 márciusában a magyarok bejöttek Kárpátaljára, az öreg a Rakaszra vonuló katonák elé hajtatott – gyönyörű két lova volt és könnyű kis homokfutó szekere –, vendégségbe invitálta a katonákat. Örült a magyaroknak, pedig jól élt a csehek alatt is. Azok, mármint a magyarok, kész listákkal keresték a szicsgárdába toborzott fiatalokat. Voltak is egynéhányan, akik fegyvert fogtak. Szerencsére egy első világháborút megjárt tartalékos tiszt (egy tanító), felmérve a reménytelen helyzetet, eldobatta a fegyvereket a füzesbe, és a fiúkat hazaküldte. De valaki elárulta a rakasziakat, és katonák járták a falut. Az öreg Tóth üzent az egyik emberével, senki ne meneküljön, tegyék a dolgukat. És valóban: ahová bementek keresni a fiúkat, a gazda azonnal előhívta a fiát a félig megpakolt trágyaszekér mellől; tavasz volt, trágyahordási szezon. Szerencsére nem bántottak senkit. Folyt a bor és rotyogott a gulyás a Tóth-kúria udvarán. Bent meg a tiszteknek készítették a lakomát. A házvezetőnő tudott magyarul, később elmesélte, hogyan győzte meg az öreg a tiszt urakat, hogy ez egy tisztességes, vallásos ruszin falu, itt senki nem magyarellenes. Az öregnek még nagyobb tekintélye lett a faluban. De az az idő elmúlt, bejöttek az oroszok és önkéntesnek vitték a szovjet hadseregbe a falu katonaköteles férfiait. Volt, aki csak 46-ban, 47-ben jött haza, a kolhozalakításkor.

Akkor aztán az öreg fiát kiűzték a faluból. Nem sajnáltuk, gőgös ember volt. Beregszászba költözött, később ott nősült meg, egy özvegyasszonyt vett feleségül, és egy fia is született tőle. Az öreget nem bántotta senki. Földje nem volt sok, de ami volt, azt elvették a szerszámokkal együtt, ő meg ott pipázgatott a kúria kapujában. A kolhozszervezők, néhány régi és egynéhány újonnan beszervezett kommunista, megpróbálták kitenni a házból az öreget, kellett volna az épület a kolhozistáknak. Többször is hozzáláttak a kilakoltatáshoz, de mindig megjelentek a frontról hazajött önkéntesek és megvédték az öreget. Néhány pofon is elcsattant, így kénytelenek voltak békén hagyni a vénembert. Ezek a szovjet kitüntetésekkel kidekorált fiúk ugyanazok voltak, akiket az öreg kimentett a magyarok kezei közül. Kellemetlen volt a dolog a kolhozszervezőknek, mert a huszti vezetés követelte az eredményt, folyt a huzavona.

Egy nap aztán megoldódott a kérdés. Az öreg Tóth felakasztotta magát, lett hely a kolhozirodának.

Most meg ez a kolhozalapító ebben a nagy melegben nem tud meghalni. Azt ordítja, hogy az öreg Tóth nem hagyja nyugton, mert felakasztották. Mindennap behívták őket Husztra és követelték a kolhozalakítást. Hát ez a rakaszi földbirtokos esete a kolhozaktivistákkal.

***

Soha nem jártam Rakaszon, de sokszor keresztülutaztam rajta. Kirándulni, gombázni jártunk a hegyekbe a tévéadóhoz vezető úton. Átutazóban mindig eszembe jutott az öreg Tóth, vetettem egy-egy pillantást a házára. Talán soha le nem írom ezt a történetet, ha nem lenne olyan szörnyű, hátborzongató a befejezés; nem a rakaszi, hanem a beregszászi. A közelmúltban Beregszász környékén egy fára felakasztva találták Tóth Endre rakaszi földbirtokos unokáját.

Tithli Károly

Tóth Endre técsői földbirtokos és bányatulajdonos, Rakasz. Született 1876-ban Huszton. Középiskolai tanulmányait Máramarosszigeten végezte, majd gazdasági főiskolát Debrecenben, ahol 1896-ban oklevelet nyert. Először a gróf Károlyi-uradalomban kezdte el működését mint segédtiszt, majd a báró Wodianer- uradalomban működött és utána 1904-ben Rakaszon földbirtokot vett és azóta saját birtokán gazdálkodik. Az Egyesült Magyar Párt vezető tagja, a megalakulás óta a mai napig. Vármegyei törv. hat. biz. tag. A ref. egyház világi tanácsbírája. A magyarság állandó és lelkes támogatója és az anyaországhoz való visszacsatolást tőle telhetőleg előmozdította. Minden cseh terror ellenére a magyarságát nem adta fel és mindvégig kitartott a magyar nemzeti eszmék mellett.

Magyar politikai és közigazgatási compass, 1939