„Történelmünk legnagyszerűbb gyűlése”

A salánki „országgyűlés” 290. évfordulójára

Egy helytörténeti eseményre szeretnénk emlé­­keztetni, amelynek jelentősége túlnő szűkebb pátriánk határain, a Rákóczi-szabadságharc végnapjainak jeles mozzanatát tárja elénk és salánki értekezlet, némi túlzással „országgyűlés” néven vonult be történelmünkbe.

A történet fonalát Rákóczinak Pálffy Jánossal (a császári hadsereg magyarországi főparancsnokával) 1711. január 31-én folytatott vajai (Szabolcs megye) tárgyalásától ragadjuk meg. Annak ellenére, hogy mindkét fél emelkedett hangulatban – magyar a magyarral – értekezett a „haza boldogulásáról”, a fejedelmet nem sikerült rávenni a császári felsőség elismerésére. Pedig a megbékélésen még a felkelők táborában is munkálkodtak. Végül Pálffy javaslatára, Károlyi Sándor főparancsnok, Komáromi Csipkés György és Ottlyk György tanácsának engedve, Rákóczi írt egy levelet a császárának, de ezt nem kegyelemkérésre, hanem a szabadságharc jogosságának bizonyítására használta fel. Pálffy csalódottan vette sorait, mivel sem a császár elismerése, sem a kompromisszumok nem szerepeltek benne. Rákóczi ettől eltekintve hitte, hogy a „császárt levelem megindítja és valóban szerződést akar kötni”. Amikor ezt a levelet írta, gondolhatott az ún. Szövetkezett Rendeknek tett esküjére, ami csak a szenátussal egyetértve tette számára lehetővé a béketárgyalá­sok folytatását. Ekkor határozott úgy, hogy összehívja a salánki értekezletet.

Rákóczi vajai tárgyalásai idején összeült a császári udvari tanács is, ahol Pálffy telj­hatalmat kapott a tárgyalások további folytatására. Ausztria a nyugati hatalmak nyomására és a császári sereg mostoha állapota miatt is mielőbb le szerette volna zárni a szabadságharcot. A főparancsnokot feljogosították, hogy Rákóczinak személyét és vagyonát illető kegyelmet adhat, ha ő kész átadni Kassát, Munkácsot és a többi birtokában lévő várat. A Rákóczit érintő kegyelmet eddig nem nyilatkoztatta ki Bécs, ezért ez előrelépés volt a békés lezárás felé. Éppen ezért érintette kellemetlenül az Udvari Tanácsot Rákóczi levele. A benne foglaltakat Pálffynak rótták fel. Tartalmát éppen február 14-én tárgyalták, ez a dátum pedig egybeesik a salánki országgyűléssel. Az udvar utasította Pálffyt, hogy csak magánszemélynek kijáró tisztelettel tárgyalhat Rákóczival, továbbá Rákóczi államát, a konföderációt, nem ismerheti el. Egyidejűleg lehetőséget biztosítottak a meghódoláshoz Rákócziéknak. A császárra tett esküért cserében visszanyerhették volna személyes szabadságukat. A külföldön lévőknek hat hetet biztosítottak az eskü letételére. József császár azonban hangsúlyozta, hogy mindegyik vezető ügyét külön akarja elbírálni. Magának a fejedelemnek három napot biztosított a meghódoláshoz. Sikertelenség esetére előkészületekről határoztak a háború folytatását illetően. Pálffy elnéző és kompromis­szumvállaló magatartása miatt bizalmatlanságot ébresztett az udvarnál, ezért a Haditanács egyik tagját rendelték mellé. A császár utasítása Károlyi Sándort, a fejedelem főparancsnokát is felszólítja az átállásra.

Rákóczi biztosította Pálffyt, hogy mindent a rendek elé terjeszt „és mint vezérlő fejedelmük elfogadom és aláírom mindazt, amit érdekeikkel megegyezőnek találok”. Vajáról Munkács felé tartva először a Szatmár megyei Olcsván számolt be tisztjeinek a Pálffyval folytatott tárgyalásokról. Itt úgy érezte, hogy katonái, bár várták a béketárgyalások eredményeit, inkább a folytatást, a meg nem alkuvást támogatták. Rákóczi szerint Pálffy „úgy beszélt, ahogy gondolkodott, de bécsi udvar egészen másképp gondolkodott” és nem hagyja, hogy a nemzet „a béke gyümölcsét élvezhesse”. Munkácsra érve tapasztalta a vár megerősítését, készületet a hosszú ostromra. Itt esketi fel újból Károlyi Sándort, aki „nemzete boldogsága nélkül” nem békélhetett meg. Rákóczi emlékirata szerint jellemzőek rá itteni gondolatai: „Nem akartam Munkácson maradni, hogy ne fogyasszam az itteni raktárok készleteit, ha pedig a menekültekkel teli falvakban bolyongok, akkor a bujdosóknak leszek terhére és szállásaikról túrom ki őket.”

Ilyen körülmények között került sor 1711. február 11–16. között az Ugocsa megyei Salánkon a rendek értekezletére. A gyűlés színhelyéül Rákóczi salánki kastélya szolgált. Ide hívta előzetesen egybe az általa még ellenőrzött területek magyarországi és erdélyi szenátorait, tanácsosait. A magyarországi szenátorok közül jelen volt gr. Esterházy Antal altábornagy, gr. Csáky István, a hadellátási szervezet vezetője, br. Sennyei István a szenátus kancellárja, Vay Ádám jász és kun főkapitány. Az erdélyiek közül a tárgyalásokon részt vett: Barcsai Mihály szenátor, gr. Teleki Mihály, az erdélyi gazdasági ügyek vezetője, főaren­dátor, Barcsay Ábrahám erdélyi főkincstartó, Arelt János szász erdélyi tanácsos, Thoroczkay István tábornok, gr. Teleky Pál, Rákóczi követe, br. Kemény Simon alezredes, testőrparancsnok. A tanácskozáson ezen személyeken kívül számos nemesember is megjelent.

Meghallgatták a fejedelem előterjesztéseit. A nagy kérdés abban állt, milyen feltételekkel köthetnek békét, megkössék-e egyáltalán? A rendek válasza egyértelmű lett: nem mentesítették Rákóczit az ország szabadságára tett esküje alól és a harc folytatására szavaztak. A következő előterjesztés a cárnak, I. Péternek a lehetséges támogatásáról szólt. Rákóczi kikérte a tanácsosok véleményét esetleges Munkácson maradásáról is. Ennél jobbnak látta azonban, ha Lengyelországba megy és tárgyal az orosz szövetség ügyében. Ezek után a fejedelem kijelentette, hogy Erdély dolgának békés intézését nem akarja akadályozni, ezért kész volt a szenátorokat a neki tett esküjük alól feloldozni, de ők ezt visszautasították és azt tanácsolták neki, hogy sohase gondoljon a lemondásra. Teleki Mihály naplójából is kitűnik elfogultsága az erdélyiekkel szemben: „Az fejedelemnek az magyar ügyben való könnyes szemekkel expressált deklarációja (kifejezett kinyilvánítása) megmondván nagyobb kötelességét tartja Erdélyhez”.

A salánki értekezlet határozata jog­alapot biztosított Rá­kóczinak a szabadságharc folytatásához. Rákóczi nem alaptalanul hitt I. Péter segítségében. A Lengyelországban tevékenykedő Bercsényi biztató hangulatú leveleiben ösz­tönözte Rákóczit a cárral való találkozására, akit éppen ebbe az országba vártak, így Rákóczi ezt a lehetőséget sem akarta elszalasztani. A cár segítségével ki szándékoztak törni az elszigeteltségből és nemzetközi garanciákat szerezni a leendő béke megkötéséhez. Bercsényi a Pálffyval való kiegyezésében nem hitt, mindenképp más utakat keresett. Rákóczinak az 1711. február 18-án még Salánkon kelt és a főparancsnok Károlyinak címzett levelében minderről így ír: „Jobb és állandóbb békességet remélhetünk a muszka intervenciója által, mintsem az Pálffy hitegetései után”. Rákóczi ezután már nem vette figyelembe Károlyi óvatosságra intő szavait. A fejedelem és kísérete február 21-én elhagyta az országot. Akkor még nem tudták, hogy örökre. Később bebizonyosodott, hogy Oroszország helyzete nem engedte meg az aktív segítségnyújtást, ezért maradt számukra a száműzetés keserű kenyere.

Történetírásunkban a salánki értekezlet különös nyomatékot kapott, mivel a tanácsosok nem hagyták, hogy Rákóczi megalázó feltételeket fogadjon el. Márki Sándor, Rákóczi életrajzírója „történelmünk legnagyszerűbb” gyűlésének nevezi a salánkit, de tudnunk kell, hogy a megjelent szenátorok, főtisztviselők, nemesek, mivel szinte mindannyian kiszorultak otthonukból, kényszerhelyzetben voltak. Így for­dul­tak utolsó lehetőségként I. Péter országa felé. Egyrészt hitték, hogy még nem veszett el minden és kül­földi segítséggel be lehet tartani a még Nagy­szom­batban elhatározott követelményeket. Másrészt néme­lyek közülük már az értekezlet előtt útlevélért folyamodtak a császári hadsereg parancsnokaihoz, evvel akarván biztosítani magukat. Az sem vitatható, hogy a rendek képviselőinek álláspontja nem felelt meg a valóságos erőviszonyoknak. A fejedelem azt hitte, hogy még hónapokig, sőt évekig – a nemzetközi helyzet kedvezőbb alakulásáig – elodázhatja a békekötést. Elmondhatjuk, hogy Rákóczi számára a tárgyalások ügye Salánk után jelentéktelenné vált. Bár nem szakította meg őket, a továbbiakban csak időnyerő szerepet tulajdonított nekik.

A szabadságharc záró eseményeit jól ismerjük. A várva várt békét Károlyi kötötte meg 1711. május elsején Szatmáron, amit Rákóczi sohasem tudott elfogadni. A békepontokból kimaradtak a legfontosabbak: a külföldi garanciák, Rákóczi erdélyi fejedelemsége, a konföderáció elismerése stb. Történetírásunk máig ható kérdése, mennyire volt ez a béke árulás és milyen mértékben lehetett a reálpolitika következménye Károlyi részéről. Ma már inkább az utóbbit részesítjük előnyben, de mindkét állítás bizonyítására számtalan érvet és adatot sorakoztathatunk fel.

A 290 éve lezajlott értekezlet történelmünk nevezetes és további kutatásra méltó állomását jelenti. Ezért kell megbecsülnünk az említett eseményekhez kapcsolódó emlékeket. Gondolunk itt az 1991-ben rendbe hozott Mikes-kútra, a szomszédságában álló Rákóczi-Mikes emlékműre, valamint a korabeli Rákóczi-kastély ma is meglévő pincéjére, illetve a salánki templom karzatán ezen országgyűlés emlékét őrző feliratra.

Csatáry György