Afganisztán: „Nem a mi háborúnk volt”

Február 23-a a „dicsőséges” szovjet hadsereg napja volt

2001. február 23., 01:00 , 6. szám

Afganisztán nevéhez mifelénk elsősorban egy hosszú, értelmetlen háború emléke fűződik. Máig ke­vesen tud­ják, mi is állt a függetlenséget követelő felkelők és a nagy Szov­jetunió között folyó küz­delem hátterében. Azonban közöttünk élnek még azok a ka­tonák, akik, ha nem is min­dig értették, kinek az oldalán és miért, de megharcolták ezt a háborút. A szovjet hadsereg katonájaként magyar fia­ta­lok is meg­járták a poklot, hogy életük árán is meg­véd­jék a „haza” érdekeit.

A beregardói Fring András féléves kiképzés után, 1980-ban lépte át alakulatával az afgán határt.

– Az utolsó napokig titkolták, hogy háborúba visznek bennünket. Ezredünk főhadiszállása Kunduz városának repülőterén volt, egy domb tetején. Úttörőkként, másfél évig éltünk sátortáborban, innen indultunk a bevetésekre. Feladatunk volt megvédeni a lakosságot, illetve a felderítések során felkutatni és elfogni az „ellenfor­radal­má­ro­kat”. Harckocsikkal vagy gyalogszerrel jártuk a hegyeket, néha napokig. Nagyon ki voltunk szolgáltatva, hisz nem ismertük a vidéket, igazából csak vaktában lövöldöztünk.

– Mi volt a foglyok sorsa?

–Átadtuk őket a hatóságoknak, akik bebörtönözték vagy kivégezték őket.

– Mitől kellett megvédeni a lakosságot, miből állt a felkelők ténykedése?

– Független államot szerettek volna. Nem kímélték se magukat, se saját népüket. Lerohanták a falvakat, gyújtogattak, romboltak és elhurcolták a férfilakosságot, kényszerítve őket a hozzájuk való csatlakozásra. Közülünk is ejtettek foglyokat és brutálisan végeztek velük. Nem is emlékszem, hogy bárki élve visszatért volna.

– Érzékelték, hogy meg­szál­ók­ként vannak jelen?

– Mi parancsot teljesítettünk. Itthon sem lehetett még szabadon szólni, hát még a hadseregben. Egyébként tisztek és közkatonák egyek voltunk: mindenki rá volt utalva a másikra, hisz ezen múlhatott az életünk. Nagyon rossz érzés volt fegyvert fogni, de tudtuk: annak ellenére, hogy semmi közünk sincs a háborújukhoz, ha nem mi tüzelünk, minket ölnek meg. Az is előfordult egyébként, hogy orosz helikopter vette tűz alá saját egységeit, ugyanis nem volt rajtunk semmilyen megkülönböztető jelzés, és fentről mindenki egyformának tűnik. Néhányan ilyen baklövések következtében vesztették életüket.

– Mi volt a legmegrázóbb élménye?

– Amikor az egyik bevetésről hét emberünk nem tért vissza. Én is az utánuk küldött csapat tagja voltam és láttam őket vérbe fagyva. Holttesteiket vittük éppen a táborba, mikor tűz alá fogtak bennünket, mégpedig a társainktól zsákmányolt saját fegyvereinkkel. Más alkalommal, bevetésről hazafelé az egyik magyar fiú halálhírét hallottuk. Nagyon lesújtott a hír, és mindent megtettem volna, hogy többet tudjak meg róla. Később derült ki, hogy a csetfalvai Gergely Pisti mégis életben maradt.

– Igaz, hogy azóta a testvé­ré­­nek tartja Önt?

– Igen. Később, betegszabadságom idején ismerkedtünk meg, és a közös „élmények” által máig tartó barátságot kötöttünk. Fiam keresztapja is a bajtársaim közül került ki, és egyál­talán, mindenkivel tartjuk a kapcsolatot. A járásból mintegy kilencvenen jártuk meg Afga­nisz­tánt, és érdekes módon mindnyájan túléltük. Öt éve ala­kí­tot­tuk meg az Afgán Veteránok Szövetségét, melynek központja Beregszász, elnöke pedig Pangó Ádám.

– Milyen kapcsolatuk volt a polgári lakossággal?

– A bevetések során jártuk a falvakat és természetesen láttuk alig civilizált életüket: a faekét, a kézi cséplést, az állandóan eltakart arccal járó asszonyaikat. Nehezen tudtunk kommunikálni, hisz nem ismertük nyelvüket, de egyébként is szűkszavúak, tartózkodóak voltak. Néhányan serényen hangoztatták kommunista voltukat, mások meg sem álltak mellettünk.

– Ön rengeteg fotót készített. Miért?

– Lényegében csak kedvtelésből, ez jelentette a kikapcsolódást. Több száz fényképet hívtam elő az otthonunkul szolgáló sátortáborban. Ezekből később album is készült. Ha összejövünk, néha előkerül, bár nem szívesen emlékezünk a háborúra. El nem felejthetjük, hisz az életünk része. Az évek múltával elhalványodtak a riasztó emlékek, és inkább csak a jó dolgokat elevenítjük fel. Azt, hogy egy csapat voltunk, hogy mindig, mindenkor számíthattunk egymásra, és azt hiszem, ez az érzés már örökre elkísér bennünket.

Popovics Zsuzsanna

Értelmetlen áldozatok

Tizenkét éve annak, hogy a szovjet csapatokat véglegesen kivonták Afganisztánból, magára hagyva és ezzel együtt ha­lál­ra ítélve az ottani szovjetbarát kormányt. A háború közel tíz éve alatt majd háromezer kárpátaljai fiatalt vezényeltek af­ganisztáni szolgálatra, akik közül 53-an életüket vesztették, né­gyen nyomtalanul eltűntek, hatvanheten pedig meg­rok­kantak.