Weöres Sándor: Varázsének

Csiribiri csiribiri

     zabszalma –

     négy csillag közt

     alszom ma.

Csiribiri csiribiri

     bojtorján –

     lélek lép a

     lajtorján.

Csiribiri csiribiri

     szellő-lány

     szikrát lobbant,

     lángot hány.

Csiribiri csiribiri

     füst katlan –

     szárnyatlan szállj,

     sült kappan!

Csiribiri csiribiri

     lágy paplan –

     ágyad forró,

     lázad van.

Csiribiri csiribiri

     zabszalma –

     még mellettem

     alszol ma.

Ez egy teljes univerzum. Ebben a versben egyszerűen minden benne van. Legalábbis minden olyan dolog, ami halálosan fontos, halálosan komoly, és ami mindennek az ellentéte is egy­ben. Ez szerelem és szen­vedély, erotika és zene. De mondhatnánk szürrealizmust is, a legtisztább költészetet, no és persze játékot minden mennyiségben. A népköltészettől a modernségig vagy a modernség utáni állapotokig terjed a költői emlékezet, ami olyan nyelv is egyben, hogy a róla szóló beszéd akkor lenne igazán szak­szerű, ha ki is olthatná önmagát a végén. Ellobbanna.

Szóval: úgy kellene meg­szólalni róla, mintha a vers tovább folytatódna. Mert a dallamától sem lehet egykönnyen megszabadulni. Mágia és varázslat ez a vers, a nyelv magától föltörő ereje. Mintha nem is írták volna, mintha az idők kezdetétől ennek a nyelv­­nek az emlékezete magában hordta volna. Nem kellett megszületnie, aztán népszerűvé válnia, egyszerűen csak létezett és kész?

Nem, hogy ez mennyire nem igaz, azt maga Weöres Sándor cáfolja meg, ha elolvassuk, mit mondott az ihletről. Hogy ahhoz a bizonyos ihlethez még mennyi, de men­nyi szorgalom, kitartás, és főként kemény munka társul. Hogy még a varázslás is milyen kemény munka. Strapa?

Penckófer János