Petőfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet

2001. március 16., 01:00 , 9. szám

Egy gondolat bánt engemet:

Ágyban, párnák közt halni meg!

Lassan hervadni el, mint a virág,

Amelyen titkos féreg foga rág;

Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,

Mely elhagyott, üres szobában áll.

Ne ily halált adj, istenem,

Ne ily halált adj énnekem!

Legyek fa, melyen villám fut keresztül,

Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;

Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe

Eget-földet rázó mennydörgés dönt le... –

Ha majd minden rabszolga-nép

Jármát megunva síkra lép

Pirosló arccal és piros zászlókkal

És a zászlókon eme szent jelszóval:

„Világszabadság!”

S ezt elharsogják,

Elharsogják kelettől nyúgatig,

S a zsarnokság velök megütközik:

Ott essem el én,

A harc mezején,

Ott folyjon az ifjúi vér ki szivembül,

S ha ajkam örömteli végszava zendül,

Hadd nyelje el azt az acéli zörej,

A trombita hangja, az ágyudörej,

S holttestemen át

Fújó paripák

Száguldjanak a kivívott diadalra,

S ott hagyjanak engemet összetiporva. –

Ott szedjék össze elszórt csontomat,

Ha jön majd a nagy temetési nap,

Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével

És fátyolos zászlók kiséretével

A hősöket egy közös sírnak adják,

Kik érted haltak, szent világszabadság!

 

Erről a versről már annyi mindent elmondtak, hogy kételkedve fogadja az ember: mit lehet ehhez még hozzátenni? Hát elsősorban azt, hogy figyeljük meg, milyen jólesik újra el­ol­vas­ni, vagy inkább elszavalni, hisz nemigen létezik olyan magyar ember, aki ne tudná ezt a köl­te­ményt „felmondani könyv nélkül”. Ez a vers a család része, ezt már ismeri az általános iskolás gyerek, de erre emlékeznek még a dédszülők is. És ha bárki elkezdi szavalni, valóban kipirul tőle az ember arca, különösen így, márciusban, amikor a piros-fehér-zöld egy kicsivel ünnepélyesebben érinti meg azt, aki látja.

Jó lenne azt is megbeszélni a családban, egymással, mitől dobban meg az ember szíve, ha a kokárda, ez a kis pici valami odakerül a ruhánkra. De tény­leg: csak egy körömnyi kis pi­ros-fehér-zöld szalag körré összefűzve, és már valami felemelő érzés keríti az embert hatalmába. Tudom, valaki azt mondja erre, mi van akkor, ha ő ezt bizony nem érzi, nem érzékeli? Semmi. Nem kötelező érezni semmit. Csak akkor érdemes elgondolkodni: ki a gazdagabb, aki több mindent képes érezni, vagy az, aki érzéketlen? Aki érzéketlen, mondjuk: a tavaszra, a szerelemre, a szabadságra, a büszkeségre, a szüleire, a barátjára, önmagára...

Penckófer János