Petőfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet
Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
Lassan hervadni el, mint a virág,
Amelyen titkos féreg foga rág;
Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,
Mely elhagyott, üres szobában áll.
Ne ily halált adj, istenem,
Ne ily halált adj énnekem!
Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe
Eget-földet rázó mennydörgés dönt le... –
Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
„Világszabadság!”
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettől nyúgatig,
S a zsarnokság velök megütközik:
Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjúi vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivívott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva. –
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!
Erről a versről már annyi mindent elmondtak, hogy kételkedve fogadja az ember: mit lehet ehhez még hozzátenni? Hát elsősorban azt, hogy figyeljük meg, milyen jólesik újra elolvasni, vagy inkább elszavalni, hisz nemigen létezik olyan magyar ember, aki ne tudná ezt a költeményt „felmondani könyv nélkül”. Ez a vers a család része, ezt már ismeri az általános iskolás gyerek, de erre emlékeznek még a dédszülők is. És ha bárki elkezdi szavalni, valóban kipirul tőle az ember arca, különösen így, márciusban, amikor a piros-fehér-zöld egy kicsivel ünnepélyesebben érinti meg azt, aki látja.
Jó lenne azt is megbeszélni a családban, egymással, mitől dobban meg az ember szíve, ha a kokárda, ez a kis pici valami odakerül a ruhánkra. De tényleg: csak egy körömnyi kis piros-fehér-zöld szalag körré összefűzve, és már valami felemelő érzés keríti az embert hatalmába. Tudom, valaki azt mondja erre, mi van akkor, ha ő ezt bizony nem érzi, nem érzékeli? Semmi. Nem kötelező érezni semmit. Csak akkor érdemes elgondolkodni: ki a gazdagabb, aki több mindent képes érezni, vagy az, aki érzéketlen? Aki érzéketlen, mondjuk: a tavaszra, a szerelemre, a szabadságra, a büszkeségre, a szüleire, a barátjára, önmagára...
Penckófer János
