24 óráig voltak rajta jéggé fagyott ruhái…

Hat év láger, három év száműzetés

Mészáros Sándorné Murányi Georgina a sztálini önkény idején hat évet töltött kényszermunkatáborban, majd még hármat száműzetésben. A represszió áldozatai lettek férje és fivére, de gyermekei is, akik 9 éven át nem láthatták édesanyjukat. Györgyi néni 1990-ben papírra vetette gyötrelmei sorozatát. Visszaemlékezései tavaly Elrabolt éveim a GULAGON címmel könyv alakban is megjelentek. Helytállásáért múlt nyáron vehette át a Magyar Köztársaság Elnöki Aranyérmét. Jelenleg Munkácson él nyugdíjasként.

– 1945 nyarán Perecsenyben éltünk, ahol férjem főerdőmérnökként dolgozott, és gyenge szíve miatt nem volt hadköteles – meséli Györgyi néni. – Amikor júliusban letartóztatták, lányunk kilenc, fiunk két éves volt. Azzal vádolták, hogy munkája során az erdőben partizánokra vadászott. A bíróság hamis tanúvallomások alapján 8 év „katorgára” (kényszermunka) és 5 év szabadságvesztésre ítélte. Akkor még nem tudtam, hogy ez csak a szenvedéseim kezdetét jelenti.

– Önt a következő év novemberében tartóztatták le. Milyen indokkal?

– Gyerekeimmel ekkor már Ungváron laktunk anyósomnál, s én voltam a családfenntartó. Férjem bebörtönzése miatt pedagógiai pályámat nem folytathattam, így a helyi felcseriskola könyvelőségén dolgoztam. A letartóztatást én sem kerülhettem el, mivel egyik „munkatársam” minden szavamat leste, és csak az adandó alkalmat kereste, hogy feljelenthessen. A vád: „újságolvasás közben kritizálta a szovjet államot, miszerint kevés benne a cukor, és a börtönök tele vannak elítéltekkel”. Ennyi elég volt ahhoz, hogy börtönbe vessenek, de csak 20 hónap után sikerült bíróság elé állítani, mégpedig egy megfélemlített rokonom kikényszerített terhelő vallomása révén.

Mészáros Sándorné 6 év kényszermunkára és 3 év száműzetésre ítéltetett, de lényegében örökre megfosztották az anyaságától, a családjától. Lányát 11, fiát 3 éves koráig nevelhette. Gyermekei soha nem tudták feldolgozni hosszú távollétét.

A lágerévek alatt Györgyi néni a vologdai vidék jó néhány táborában megfordult, és több ezer sorstársával együtt embertelen körülmények között építette a Volga-Balti hajózási csatornát. A nők kényszermunkájuk során irtottak erdőt (a norma napi 4 méter fa volt fejenként), fejtettek és égettek meszet, formáztak téglát, kaszáltak sást, végeztek talajmintagyűjtést, dolgoztak mélyfúrásoknál. „Lakhelyük” volt mocsárra húzott sátor, „zemljanka”, szurokpapírral bevont földmélyedés, vagy a Pjatnyitckij székesegyház, ahol ötemeletes priccseken „aludhattak”. Ruházatuk télen is leginkább rongyokból állt, „cipőjüket” pedig gumiabroncsból készítették.

Györgyi néni látott szinte teljesen elnéptelenedett orosz falvakat, melyek lakossága szintén a szovjet bolsevista önkényuralom áldozatává vált. A családok egy részét Szibériába hurcolták mint kulákokat, másik részük pedig éhen halt még a háborúban. Az éhezés és kimerültség következtében több alkalommal feküdt napokig eszméletlenül, legyengült szervezete megküzdött a disztrófiával és a skorbuttal. A hideg ellen egyedül „hucul” takarója védte, amit foggal-körömmel igyekezett megtartani és szabadulását követően sem adta el azt a kufárkodó cigányoknak. Egy alkalommal beszakadt alatta a folyó jege, és a táborba visszaérve azonnal egy következő helyszínre induló „etapba” sorolták. Ekkor, miután 24 óráig voltak rajta jéggé fagyott ruhái, napokig feküdt kómában.

– Miért hurcolták kéthavonta új táborba?

– Mert nem voltam hajlandó vállalni a besúgó szerepet. Minden táborhelyen ott volt a KGB és igyekezett beszervezni a meggyötört embereket társaik elárulására. Az ellenszegülésnek persze ára volt. 1952 végén, amikor szabadulásomat követően nagy nehézségek árán eljutottam Rahóra, ahol Katica húgom nevelte lányomat, nyomban behívtak a KGB-sek és közölték: 24 órán belül el kell hagyjam Kárpátalját. Ezt követte három év száműzetés Galíciában, ahol kézimunkálásból tartottam fenn magam.

– Mióta él Munkácson?

– Szabadulásom után Rahón nem kaptam állást, és nagynéném hívott ide maga mellé ápolónőnek. Később derült ki, hogy albérlői háztartását is nekem kell vezetni, méghozzá napi húsz órán át. Ez az időszak nagyon gyötrelmes volt számomra, ráadásul fiamat sem tudtam magam mellé venni.

– Mikor élhetett újra együtt gyermekeivel?

– Tizenhat éves volt a fiam, amikor hozzám költözött. Továbbtanulni jött a városba, de a közös hangot ezek után sem találtuk meg. Börtönviseltségem miatt munkát is nehezen találtam, végül a vakok egyesületének munkásszállója vezetőjeként dolgoztam nyugdíjazásomig.

– Mi indította az emlékiratainak megírására?

– Gyermekeim és magányosságom. Férjem 1947-ben halt meg egy donyecki rabkórházban. Fivérem, Murányi Miklós teológus, a görög katolikus püspök vikáriusa, miután nem volt hajlandó nyilvánosan megtagadni hitét, és nem lett a pravoszláv egyház püspöke, szintén börtönbe vettetett. Két évig szenvedett egy nedves kijevi börtönpincében, ahonnan hordágyon vitték a bíróság elé. Engedetlensége miatt tíz év munkatáborra ítélték. A hite onnan is hazavezérelte, de 1979-ben ő is elhunyt. Átéltem a több mint ötven évig tartó özvegységet. Most egyedüli óhajom az, hogy sokat szenvedett, ártatlan gyermekeim valamiképpen kárpótolva legyenek a rájuk szakadt árvaságért. Elrabolt éveimért, családomért engem egyedül unokáim tehetsége és sikerei kárpótolnak. Most csendben várom sorsom beteljesedését, csupán azt kérve a Mindenható Istentől, hogy védje meg az enyéimet, nekem pedig adjon könnyű halált.

-zápszonyi-