Az ár

Magas az ár, amit a kapzsiságért és a tudatlanságért fizetnünk kell itt, Kárpátalján és az egész világon. Nyugdíjas erdész ismerősöm hegyoldalban épült házának udvarán állunk. Magasan van a ház, lábunk előtt a hosszan elterülő völgy­ben a máskor kanyargó Tisza helyén most tenger van. Az öreg nyolcvan évét meghazudtoló hevességgel magyarázza, hogy amit látunk, az nem árvíz. Árvíz, az 20-30 évenként egyszer van, amikor a télen 2 méteresre hízott hótakaró a meleg eső hatására olvadni kezd a hegyekben. Az idén télen nem volt sok hó, s ami volt, egy része a tél közepéig annak is elolvadt. Amit most látunk, és ami elöntötte a falvakat, az a lezúduló esővíz. Ő innen fentről rend­szeresen figyeli a Tiszát: az óriási szintingadozás állandó, télen-nyáron napok alatt folyammá duzzad, néha pedig patakká zsu­gorodik. Régebben, 20-30 évvel ezelőtt ezt soha nem tapasztalta. Hosszan és sokat mesélt az erdőirtásról, a rablógazdálkodásról, ami több évtizede folyik Kárpátalján. A szovjet rendszerben minden állami kézben volt, meg lehetett volna tiltani a természetpusztítást, a tervtúlteljesítés azonban mindenek fölött állt. De akkoriban legalább olcsó szenet kaptak az emberek; ma az sincs, és ahol gáz van, az megfizethetetlen. Így a vállalkozók láncfűrészei mellett a munkanélküliek és nincstelenek baltái is irtják az árterületekről a fákat és az erdőket. Az öreg szerint az erdőtelepítés a tarvágás után csak sík vidéken lehetséges, a hegyekben ez önámítás. Szerinte nemsokára eljön az idő, amikor Kárpátalja a kopár hegyek hazája lesz, és ez általános jelenség: a tengerek szennyeződnek, az ózonréteg vékonyodik, az atomerőművek épülnek, az emberiség a saját sírját ássa. Az öreg szerint nincs megoldás.

Én azt hiszem, lenne megoldás, ha a világ életfelfogásban az öreget követné. Mikor beléptem a házába, a valamikor kék zománcú, ma már teljesen fekete lábosból kakastaréj alakú szalonnát evett. Nagyböjt van. Ne kérdezzem, magyarázza, az orvos eltiltotta a böjtöléstől. A felesége zsörtölődve közbe-szól: inkább böjtölne, mert mostanában húsvétig nagyon ideges. Az öreg mosolyogva mutat a rozoga szekrény tetejére, ott a hatalmas tajtékpipa, és az onnan le se kerül, míg a húsvéti kereplők el nem hallgatnak, és a harang nem jelzi a feltámadást. Utána aztán alig-alig teszi le. Nagyon érti a tanítást, és sokat tud a világról az, aki szalonnázva is tud böjtölni.

Vajon megtanulja-e az emberiség az önmegtartóztatást, a lemondást a pazarlásról annak érdekében, hogy hosszú távon is ember népesítse be a földet? Ez, divatosan szólva, jó kérdés.

Thitli