Több millió rubel évente a szuvenyírből
A kárpátaljai kolhozok kiegészítő ágazatainak sikersztorija
A Szovjetunió idején virágzott a kolhozrendszer. Sok ember kereste a kenyerét ekkoriban kollektív, ámde rendkívül szerényen jövedelmező munkával. Ugyanakkor sokan „kollektíven” hordták haza a tejet, a búzát, ami épp adódott. A rendszer sokáig mégsem omlott össze. Erre a magyarázat a kiegészítő ágazatokban rejlik. A kárpátaljai kolhozok leggyakrabban kiegészítő ágazatként az emlék- és dísztárgyak, az úgynevezett szuvenyírek gyártásával foglalkoztak. Ez olyannyira jövedelmező vállalkozásnak bizonyult, hogy képes volt fedezni a többi ágazat néha egetverő hiányát, sőt, még hasznot is hozott. Ahhoz azonban, hogy a mérhetetlenül ízléstelen fafaragványok, ötvösmunkák, kerámiák és hímzések jövedelmet biztosítsanak, el is kellett adni a legyártott sasokat, medvéket, gólyákat és egyebeket. A vállalkozás kulcsa tehát az értékesítési szerződések megkötésében rejlett, s a siker jobbára az üzemvezetők rátermettségén múlott. A szerződéskötésekről az egyik kiegészítő üzem egykori vezetője mesélt lapunknak. Szerette volna azonban, ha nevét nem közöljük: nagyon sokan élnek még azok közül, akikről ez a kárpátaljai sikertörténet szól…
– A kolhozelnök minden év júniusában/júliusában leadott egy listát a kiegészítő ágazat vezetőjének, aki rendelkezett a kolhoz pecsétjével és csekk-könyvével, illetve akinek a kolhozelnök (275 rubel) után a legjobb fizetése (253 rubel) volt. Ez a lista tartalmazta a következő évben eladásra kínált emléktárgyakat és eladási mennyiségüket. Ha a kiegészítő ágazat vezetőjének az év végére sikerült teljesíteni a feladatot, azaz sikerült legyártatnia és átvételi szerződést kötnie a megfelelő menynyiségű szuvenyírre, akkor 13. fizetést is kapott. Emellett egy évben háromszor kapott még prémiumot, így sokszor volt olyan hónap, hogy 450-500 rubel fizetést vitt haza.
– Több helyen is lehetett szerződést kötni. Először is, megállapodhattunk a lembergi (lvovi) nagykereskedelmi lerakattal, amely terítette az árut Ukrajnában. Az ottaniak azonban idővel annyira elszemtelenedtek, hogy képtelenség volt annyi csúszópénzt adni nekik, amennyit követeltek. Ezután a kárpátaljaiak „rákaptak” Moszkvára. Itt kevesebb csúszópénzzel is beérték, ami azért így sem volt olcsó mulatság. Minden évben Moszkvában rendezték meg az országos kiállítást, ahol szerződést is lehetett kötni a kiállított termékekre.
– A szerződéskötés nem volt egyszerű dolog. Mindenekelőtt meg kellett találni azt az embert, akivel lehetett és érdemes is volt „tárgyalni”, aki rendelkezett a megfelelő kapcsolatokkal. Volt úgy, hogy 3-4 hétbe is belekerült, amíg sikerült ráakadni az emberünkre. A szerződéskötőnek nagyon jó emberismerőnek kellett lennie, hogy ki tudja szúrni a megfelelő személyt. Ezután a megegyezés már nem volt olyan nehéz. Letettünk elébe egy üres papírlapot és egy tollat. Mi felírtuk az ajánlatunkat: 2%. Ő megnézte, áthúzta, majd fölé írta: 3%. Végül megegyeztünk 2,5% részesedésben. Így ment ez a legtöbb esetben. A végén csak annyit mondott: „Elszámolás minden negyedévben az áru leadása után”. Ez azt jelentette, hogy negyedévente elküldtük neki az átvett áru értékének bizonyos százalékát készpénzben.
– Az üzletkötők haszna busás volt. De mindenkinek jutott valami, aki belekerült ebbe a körforgásba. Hadd mondjak egy példát. Egyszer azzal a bizonyos szerződéskötő emberrel az üzletkötés előtt kimentünk egy Moszkva melletti elegáns étterembe. Ő persze hozta magával a főnökét, aki a kereskedelmi miniszternek volt a helyettese, és még két másik barátját. Az étteremben ő rendelt a legdrágább ételekből: halkülönlegességeket, grillcsirkét olajos gombával. A számla kiegyenlítésekor 100 rubelnél is többet fizettünk a négyszemélyes vacsoráért. A találkozó végén pedig átnyújtottuk a brigádokban „adományként” összeszedett nem éppen csekélyke összeget. Minden munkás szívesen adta be a részét, mert ez volt az érdeke, ettől függött a következő évi munka.
– A szuvenyíresek nagyon jól kerestek. Annyira jól ment akkoriban, hogy volt, aki hetente váltogatta a kocsiját. Sokan zsebpénzként hordtak maguknál jelentősebb összegeket. Hadd mondjak el egy konkrét esetet ezzel kapcsolatban is. Akkoriban történt ez, amikor divatba jött a hosszú haj. A fiatalabb szuvenyíresek egy csoportja elment az egyik szolyvai étterembe mulatni. Ott összeszólalkoztak egy moszkvai turistacsoporttal. Verekedés lett a dologból, és a fiúk szétverték az étterem berendezését. Természetesen kivonult a milícia. A fiúk vállalták, hogy ha nem ítélik el őket és nem vágják le a hajukat, akkor ott helyben kifizetik az okozott kárt.
– Akkoriban nem is gondoltuk volna, hogy egyszer még lehetünk szegények is, akiknek sok munkával kell a kevés pénzt megkeresni.
Lejegyezte:
Karmacsi Zoltán
