Több millió rubel évente a szuvenyírből

A kárpátaljai kolhozok kiegészítő ágazatainak sikersztorija

2001. április 13., 02:00 , 13. szám

A Szovjetunió idején virágzott a kolhozrendszer. Sok ember kereste a kenyerét ekkoriban kollektív, ámde rendkívül szerényen jövedelmező munkával. Ugyanakkor sokan „kollektíven” hordták haza a tejet, a búzát, ami épp adódott. A rendszer sokáig mégsem omlott össze. Erre a magyarázat a kiegészítő ágazatokban rejlik. A kárpátaljai kolhozok leggyakrabban kiegészítő ága­­zatként az emlék- és dísz­tárgyak, az úgynevezett szu­ve­nyírek gyártásával fog­lalkoztak. Ez olyannyira jövedelmező vállalkozásnak bizo­nyult, hogy képes volt fedezni a többi ágazat néha egetverő hiányát, sőt, még hasznot is ho­zott. Ahhoz azonban, hogy a mérhetetlenül ízléstelen fafaragványok, ötvösmunkák, kerámiák és hímzések jövedelmet biztosítsanak, el is kellett adni a legyártott sasokat, medvéket, gólyákat és egyebeket. A vállalkozás kulcsa tehát az értékesítési szerződések megkötésében rejlett, s a siker jobbára az üzemvezetők rátermettségén múlott. A szerződéskötésekről az egyik kiegészítő üzem egy­kori vezetője mesélt la­punk­nak. Szerette volna azonban, ha nevét nem közöljük: na­gyon sokan élnek még azok közül, akikről ez a kárpátaljai sikertörténet szól…

– A kolhozelnök minden év júniusában/júliusában leadott egy listát a kiegészítő ágazat vezetőjének, aki rendelkezett a kolhoz pecsétjével és csekk-könyvével, illetve aki­nek a kolhozelnök (275 rubel) után a legjobb fizetése (253 rubel) volt. Ez a lista tartalmazta a következő évben eladásra kínált emléktárgyakat és eladási mennyiségüket. Ha a kiegészítő ágazat vezetőjének az év végére sikerült teljesíteni a feladatot, azaz sikerült legyártatnia és átvételi szerződést kötnie a megfelelő meny­nyiségű szuvenyírre, akkor 13. fizetést is kapott. Emellett egy évben háromszor kapott még pré­mi­u­mot, így sokszor volt olyan hónap, hogy 450-500 rubel fizetést vitt haza.

– Több helyen is lehetett szerződést kötni. Először is, megállapodhattunk a lembergi (lvovi) nagykereskedelmi lera­kat­­tal, amely terítette az árut Ukrajnában. Az ottaniak azonban idővel annyira elszem­tele­ned­tek, hogy képtelenség volt annyi csúszópénzt adni nekik, amen­nyit követeltek. Ezután a kárpátaljaiak „rákaptak” Moszkvára. Itt kevesebb csú­­szópénzzel is be­érték, ami azért így sem volt olcsó mulatság. Minden évben Moszkvában ren­dez­ték meg az országos kiállítást, ahol szerződést is lehetett kötni a kiállított termékek­re.

– A szerződéskötés nem volt egyszerű dolog. Mindenekelőtt meg kellett találni azt az embert, akivel lehetett és érdemes is volt „tárgyalni”, aki rendelkezett a megfelelő kapcsolatokkal. Volt úgy, hogy 3-4 hétbe is belekerült, amíg sikerült ráakadni az emberünkre. A szerződéskötőnek nagyon jó emberismerőnek kellett lennie, hogy ki tudja szúrni a megfelelő személyt. Ezután a megegyezés már nem volt olyan nehéz. Letettünk elébe egy üres papírlapot és egy tollat. Mi felírtuk az ajánlatunkat: 2%. Ő megnézte, áthúzta, majd fölé írta: 3%. Végül megegyeztünk 2,5% részesedésben. Így ment ez a legtöbb esetben. A végén csak annyit mondott: „Elszámolás minden negyedévben az áru leadása után”. Ez azt jelentette, hogy negyedévente elküldtük neki az átvett áru értékének bizonyos százalékát készpénzben.

– Az üzletkötők haszna busás volt. De mindenkinek jutott valami, aki belekerült ebbe a körforgásba. Hadd mondjak egy példát. Egyszer azzal a bizonyos szerződéskötő emberrel az üzletkötés előtt kimentünk egy Moszkva melletti elegáns étterembe. Ő persze hozta magával a főnökét, aki a kereskedelmi miniszternek volt a helyettese, és még két másik barátját. Az étteremben ő rendelt a legdrágább ételekből: halkülönlegességeket, grillcsirkét olajos gombával. A számla kiegyenlítésekor 100 rubelnél is többet fizettünk a négyszemélyes vacsoráért. A találkozó végén pedig átnyújtottuk a brigádokban „adományként” ös­sze­szedett nem éppen csekélyke összeget. Min­den munkás szívesen adta be a részét, mert ez volt az érdeke, ettől függött a következő évi munka.

– A szuvenyíresek nagyon jól kerestek. Annyira jól ment akkoriban, hogy volt, aki hetente váltogatta a kocsiját. Sokan zsebpénzként hordtak maguknál jelentősebb összegeket. Hadd mondjak el egy konkrét esetet ezzel kapcsolatban is. Akkoriban történt ez, amikor divatba jött a hos­szú haj. A fiatalabb szuve­nyíresek egy csoportja elment az egyik szolyvai étterembe mulatni. Ott összeszólalkoztak egy moszkvai turistacsoporttal. Verekedés lett a dologból, és a fiúk szétverték az étterem berendezését. Természetesen kivonult a milícia. A fiúk vállalták, hogy ha nem ítélik el őket és nem vág­ják le a hajukat, akkor ott helyben kifizetik az okozott kárt.

– Akkoriban nem is gondoltuk volna, hogy egyszer még lehetünk szegények is, akiknek sok munkával kell a kevés pénzt megkeresni.

Lejegyezte:

Karmacsi Zoltán