Nem akart katona lenni, mégis harcolt a front mindkét oldalán
Május 9.: a győzelem napja, avagy egy dicstelen háború vége
Szilágyi Ferenc huszonévesen élte meg a II. világháborút, és egyedi módon a front mindkét oldalán harcolt. Magyar katonaként kezdte a háborút, melynek vége már mint az orosz hadsereg aknavetőjét érte Prága alatt. Feri bácsi, aki jövőre tölti be 80. életévét, jelenleg Nagybakosban él, és ő a Veterán Szövetség helyi alapszervezetének elnöke.
– Édesanyám újfalui, apám beregsurányi születésű. A családom pásztorkodással kereste a kenyerét. Én Kassa környékén láttam meg a napvilágot, ott is nevelkedtem. Szüleim 1935-ben tértek vissza Kárpátaljára és telepedtek le itt, Nagybakosban. Gazdálkodásba kezdtek. Húszéves koromra magam is elvégeztem az Arany- és Ezüstkalászos gazdák hároméves tanfolyamát. 1943 őszén vonultam be a magyar hadseregbe. A kiképzést Nagybereznán kaptuk, és újévkor már Erdélyben állomásozott a zászlóaljunk. Brassó környékén védtük a magyar-román határt.
– Mikor ért oda az orosz hadsereg?
– 1944 nyarán, amikor is a románok a hátunkba engedték őket, így számunkra csak a viszszavonulás lehetősége maradt. Német Jóska csapi katonacimborámmal együtt összekötő járőrök voltunk. Egy nap, mikor a támaszpont felé igyekeztünk, hirtelen előttünk termett egy orosz cserkésző csapat. Megjelenésük teljesen váratlanul ért bennünket, hisz jóval a frontvonalon innen voltunk. A menekülésre esélyünk sem volt, így megadtuk magunkat. Mikor félnapi gyaloglás után megpihentünk, őrzőink fekete kétszersülttel és mahorkával kínáltak minket, mi pedig otthoni Honvéd cigarettával őket. Nem sokáig tartott azonban a barátság, ugyanis az egyik megfigyelőponthoz érve újabb öt magyarra találtunk. Ők szintén nem számítottak ellenségre: vasárnap lévén, békésen ebédeltek. A halálos sortüzet csak egyikük élte túl. Comblövését akkoriban nem tartották súlyos sebnek, így velünk gyalogolt tovább.
– Mi történt ezután?
– Átkísértek bennünket a tűzvonalon, majd a táborhelyüknél egy éppen harcba induló egységbe botlottunk. Rögtön közrefogtak bennünket, mindenfelől záporoztak ránk az ütések, rúgások és szidalmak. Az előttem állóktól megkérdezték: „Kik vagytok?!” A válasz: „Magyarok.” Ott helyben agyonlőtték őket. Én ösztönösen szlováknak vallottam magam, ez mentette meg az életemet. Lényegében szlovák földön nőttem fel, de máig sem tudom, honnan jött ez a gondolat, hisz egy másodperc töredéke alatt történt az egész.
– Milyen volt a fogolyélet?
– Először is kihallgattak bennünket, ahol a tiszt nagyon megörült annak, hogy beszélem a nyelvüket. Ott akart tartani tolmácsnak, ami ellen igencsak tiltakoztam. „Mi van veled?! – fakadt ki. – Akik a rácson túl vannak, mind mennek Oroszországba, és amíg fel nem építik, amit leromboltak, nem látják meg hazájukat!” Egy kikötéssel fogadtam el végül az ajánlatát: amint a front eléri falum környékét, hazamehetek. Ezek után már én vettem fel a foglyok adatait, s a táboron belül és kívül is szabadon mozoghattam. Akkor még nem tudtam, de a háború alatt fogolyként volt a legjobb sorom. Két hónappal később már Tiszapolgárnál állomásozott a tábor. Az oroszok, mivel itt nem volt a Tiszán átívelő híd, a tokaji pincék hordóiból építettek pontonhidat, és ezen keresztül keltek át a túlsó partra. Ekkor már tudtam, hogy Rahót, Husztot és Munkácsot is elfoglalták az oroszok, így kértem a parancsnokot, hogy hazamehessek. Elővette a térképet, meggyőződött igazamról, és kiállíttatta az utazáshoz szükséges engedélyeket. 1944 novemberében értem haza.
– Hogyan fogadták otthon?
– Édesapám az udvaron dolgozott, és látva orosz egyenruhámat, rám se hederített. Húgom ismert fel odabentről, ő lármázta fel a többieket. Mind sírtak, úgy tudták, meghaltam… Anyám csak azt sajnálta, hogy öcsémmel nem találkoztam. Őt néhány nappal érkezésem előtt vitték el a három napos malenykij robotra.
– Mikor lépett be az orosz hadseregbe?
– Lépett a fene. Decemberben a többi magyarral együtt behívót kaptam a beregszászi parancsnokságra. Innen mint „önkénteseket” rögtön a frontra irányítottak bennünket. Ekkor jött a feketeleves. Gyalog mentünk Szolyvára, ahonnan Krakkó alá vezényeltek bennünket, közvetlenül a tűzvonalba. Így lettek a magyar férfiak a Vörös Hadsereg önkéntesei. Vagy a láger, vagy a front – más lehetőség nem volt…
– Itt már harcolt, ugye?
– Hogyne. A fronton keményen küzdöttünk az életünkért. A legtöbben a Visztula folyó Krakkó alatti átkelésénél estek el. Ezredparancsnokom Fokin volt, tőle vettem át az egyetlen fronton kapott kitüntetésemet. Később Csehszlovákia legnagyobb fémipari központját, Osztrava városát ostromoltuk. Hatalmas harc volt, a repülőgépzúgás, a tüzérség, a gyalogság lövegeinek zaja összeolvadt, olyan volt az egész, mint egy földindulás.
– Hogyan lehetett ezt a poklot túlélni?
– Szinte sehogy, hisz ezrek vesztek oda. Én a magyar hadseregben nagyon erős kiképzést kaptam, de velem volt a szerencse is. Prága alatt találkoztunk az amerikai-angol hadsereggel. A térségben igencsak keveredtek a nyugati és keleti felszabadítók. Pár hétig még itt vesztegeltünk, mivel az oroszok tartottak a nyugatiak ellentámadásától.
– Aztán jött a győzelem napja…
– És 1500 kilométer gyaloglás, ugyanis menetelve tértünk vissza a hátországba. A vasútnak ekkoriban sokkal fontosabb tennivalója volt: minden mozdíthatót az ország belsejébe kellett szállítani. Gyárakat szereltek le és szállítottak el gépestül, mérnököstül. Két hónap múlva értük el a lengyel-belorusz határt Bresztnél. A határátkelőnél ekkor már hatalmas civil tömeg várta a hozzátartozóit. Akik egymásra találtak, szavak nélkül ölelték egymást, akit nem vártak, zokogva csókolta az anyaföldet. Nagy idők voltak azok, és ha mi elmegyünk, a fiatalság semmit sem fog tudni erről.
A hős veterán a szovjet békeidőkben 16 kormánykitüntetést kapott. Egy rendelet alapján mégis csak azért az egyetlen, a fronton kiérdemelt kitüntetésért jár neki ma nyugdíjpótlék. Feri bácsi most ez ügyben „járja” a hivatalokat. Ha megítélik számára a juttatást, az előreláthatólag 10-15 hrivnyát jelent majd havonta. Nem sok, mondja, de erre is nagy szükség van.
Popovics Zsuzsa