In memoriam id. Lajos Mihály

1915.III.3. – 2001.IV. 4.

Április 4-én hajnalban, alig egy esztendei gyengélkedés után id. Lajos Mihály számára befejeződött a földi pálya. A segédlelkészi éveket is beszámítva 60 év aktív szolgálat után tavaly ősszel vonult nyugdíjba. A Kárpátaljai Református Egyházban ő volt az egyik utolsó képviselője annak a lelkészgenerációnak, akik még „a régi világból valók voltak”.

Id. Lajos Mihály származása és élettörténete beleszövődik a Mára­ma­ros-Ugocsai Református Egyház történetébe. Az apai dédnagyapa, Székely Sándor bő kétszáz évvel ezelőtt született valahol a Székelyföldön, Erdélyben. Az üldöztetések miatt családjuk menekülésre kényszerült, és Visken telepedett le. Innen indult a papi pályára. A nagyapa, Lajos Imre Salánkon is tanítóskodott, hosszabb időt azonban Gő­dény­há­zán töltött, itt nőtt fel az édesapa, Lajos Sándor is. Ő hosszú ideig az egyházmegye főjegyzője volt, miután pedig a szov­jet hatalom bekebelezte Kárpátalját, az egyházmegye1948-as megszüntetéséig igazgatta is azt. Lajos Sándor 1955-ben Fancsikán halt meg.

Lajos Mihály 1915-ben született a sokgyermekes fancsikai papi család negyedik gyermekeként. A gimnáziumot Beregszászban végezte. Sokszor emlegette a gimnáziumi éveket, tanárai szigorúságát és a tanulmányi anyag bőségét. Majd Munkácson a kereskedelmi szakmát is kitanulta, és rövid ideig Nagyszőlősön, a helyi bankban dolgozott.

A losonci teológiai szemináriumba 1937-ben iratkozott be, ahol egy évig tanult. 1938-ban, mikor Kárpátalját visszacsatolták Magyarországhoz, a Debreceni Tisza István Református Hittudományi Egyetemen folytatta tanulmányait, amelynek befejezése után Técsőn lett segédlelkész Isaák Imre mellett. Ekkor már tombolt a II. világháború. Orosz hadifogságba esett, 1945-ben szabadult. A megárvult szőlősgyulai gyülekezet választotta meg lelkipásztorának, ahol nemcsak a gyülekezet hordozott háborús sebeket, hanem a templom is elhanyagolt állapotban volt. Rövid időn belül ez is – igaz, nagy áldozatok árán – megújult, az akkor még el nem kobzott parókia virágos kertjében pedig illatoztak az általa gondozott nemes szegfűk.

Az 1958-as esztendő kettős változást hozott számára. 43 évesen házasságra szánta magát, és ekkor került Salánkra lelkésznek. Salánk a megye harmadik legnagyobb református gyülekezete, színtiszta magyar község. Lajos Mihály jó szónok volt, előszeretettel használta forrásmunkául a nagy tekintélyű és gyöngéd falusi papok nyomtatásban megjelent prédikációit. A 60-as évek elején már népes gyülekezet hallgatta igehirdetéseit.

Amikor 1978-ban jelentkeztem a papi pályára, édesanyám után Lajos Mihály tiszteletes úr volt a legboldogabb, hiszen e tekintetben én voltam az első gyümölcse. Gyakori találkozásunk olyan volt, mint tanár és diák találkozása. Tapasztalatait mindig megosztotta velem. Széles látókörű, művelt ember volt. Amikor méhkaptárai között forgolódott, vagy ha a permetezőgépet vette a vállára szőlőskertjében, akkor is Isten lelkiismeretes szolgájaként végezte dolgát. Egyébként nem titok: Salán­kon a legízletesebb és legrégebbi évjáratú bora mindig a tiszteletes úrnak volt.

Hamar megtapasztaltam, hogy a tiszteletes úr nem szereti a képmutatást, semmi sem állt távolabb tőle, mint a farizeusi lelkület. Nemcsak hirdette, de élte is a Jézusi Igét: „A ti igenetek legyen igen, a ti nemetek nem.” Történelmi távlatokat áttekintő, kálvinista, puritán gondolkodású ember volt. A sztálini lágereket elkerülte, itthon maradt, de mégsem lett az oroszok szekértolója.

43 évnyi salánki szolgálata alatt a gyülekezet szinte kicserélődött. A régiek elmentek, újak jöttek. Lelkészi munkáját nagyon komolyan vette, alig volt ház, ahol meg ne fordult volna. 1971-től Tisza­keresztúrban és 1978-tól Csetfalván is szolgált.

Népes gyülekezete, az egyházmegye lelkészi kara és a gyászoló család április 6-án búcsúzott tőle a salánki templomban. Czirók Béla egyházkerületi főjegyző olvasott lekciót, a vigasztalás igéit Horkay László püspök úr hirdette, s jómagam ismertettem az elhunyt életútját, mondtam búcsúztatót. A sírnál a család, a gyülekezet mellett a megjelent lelkipásztorok a boldog feltámadás reménységében egy-egy igével vettek búcsút lelkésztársuktól.

Béke poraira.

Közli: Józan Lajos