Radnóti Miklós: Majális

A hangraforgó zeng a fű között,

s hördül, liheg, akár egy üldözött,

de üldözők helyett a lányok

kerítik, mint tüzes virágok.

Egy lányka térdrehull, lemezt cserél,

a háta barna, lába még fehér,

a rossz zenén kis lelke fellebeg

s oly szürke, mint ott fönt a fellegek.

Fiúk guggolnak és parázslanak,

az ajkukon ügyetlen szép szavak,

duzzasztja testük sok kicsiny siker

s nyugodtan ölnek, majd ha ölni kell.

Lehetnének talán még emberek,

hisz megvan bennük is, csak szendereg

az emberséghez méltó értelem.

Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.

Ennek a versnek a kapcsán is, de amúgy is eszünkbe jut Szinyei Merse Pál festménye, a Majális. Talán azért, mert május az első olyan hónap az új évben, amikor az emberek már kipörögnek a szabadba, amikor jólesik engedniük annak az ésszerűtlenségnek, hogy belefeküdjenek a fűbe. A Republik egyik dala is eszünkbe jut, amelyben arról szólnak a szerzők, hogy olyan hülyék az emberek, nyáron a homokba fekszenek, és süttetik magukat a napon... Hát ez bizony így van. Nemcsak észlények vagyunk, hanem a természet elválaszthatatlan részeként kell élnünk. Egész valónk úgy kötődik a természethez, mint a lélek a testhez ebben a földi valóságban.

Radnóti Miklós verse nagyon gazdag képzettársításokra kínál alkalmat. Érdemes végiggondolnia az olvasónak, mi az, ami eszébe jut erről a költeményről. Most csupán a félelemről szólnék, arról, amit a megszólaló érzékel az ifjak láttán. Nem tudni, kik ezek a fiúk és ezek a lányok, nem tudni, milyen zenét hallgatnak, de a beszélőben félelmet kelt a jelenlétük. Mivel tudja, hogy ölni fognak, majd ha ölni kell, gondolom, a befolyásoltságukról is tudhat a megszólaló. Erre pedig mindig figyelni kell. A tömegek, az ifjak, a saját befolyásoltságunk most is óriási méreteket kezd ölteni. A külföldi érdekeket szolgáló kereskedelmi adók színvonala idegenségbe oltott silányságot kínál egyre erőszakosabban. Jó lenne, ha ezt egyre többen vennék észre, jó lenne, ha a Ne ölj! parancsolata mellett a többi kilencről sem feledkeznénk meg soha.

Penckófer János