Ez a bolond világ vitte el őket
„A féltékeny férj felfogadott egy bérgyilkost és megölette.”
Beca Józsefet 1944 őszén tizenhét évesen hurcolták el Tiszacsomáról a szolyvai lágerbe. Bátyjával együtt özvegy édesanyja mellől ragadta el őket a történelem vihara. Édesapját csecsemőkorában elvesztette, katona fia 1988-ban lett egy önkényeskedő tiszt áldozata. A 84 éves idős ember, aki a háborút és a lágert is túlélte, máig nem nyugodott bele, hogy legkisebb fiát békeidőben kellett elveszítenie. Józsi bácsi régi fényképei segítségével mesél arról, hogy családja miként élte meg a viharos XX. századot.
– Apámat nem ismertem, egyéves sem voltam, amikor meghalt. Csak egy fénykép maradt utána, még magyar katona korából. Édesanyám özvegyen élte le az életét, és nagyon keservesen nevelte fel négy gyermekét. Tíz hold föld volt az egész vagyonkája, meg a ház, amit az apámmal építettek. A háború idejére nővéreim férjhez mentek, és anyám, a bátyám meg én maradtunk a portán. Én 17 éves voltam, amikor megkaptuk a behívót a háromnapos munkára. Nem nézték azok, hogy anyám özvegy és teljesen magára marad, bátyámmal együtt a szolyvai lágerben kötöttünk ki.
– Önnel együtt még hány fiatalkorút vittek el a faluból?
– Tiszacsomán összesen 37-en kaptak behívót, ebből nyolcan voltunk, akik alig töltöttük be a tizenhetet. A fiatalok közül hárman jöttünk haza, de már csak én élek közülük...
– Eszébe szoktak jutni azok az idők?
– Nem szívesen gondolok arra, ami akkoriban történt. Úgy bántak velünk, mintha nem is emberek volnánk. A szolyvai erdőkben dolgoztattak bennünket, hónapokig csak paszulylét ettünk, meg hozzá egy ujjnyi kenyeret. Lóistállóban aludtunk, ágyunk, ruhánk, de mi magunk is piszkosak, tetvesek voltunk. A rongyaink le sem kerültek rólunk, mert egyszerűen nem volt mivel leváltani. Az otthonról vitt törülköző kendőm nyolc hónap után úgy nézett ki, mint egy utolsó kapca. Haza is hoztam „emlékbe”. Nagyon sok családos, életerős ember odaveszett. A táborból egy kis fehér ló vontatta szekéren hordták ki a halottakat, éjjelente 25-30-at. Mikor megtelt az egyik gödör, behúzták földdel, és vájtak másikat. Az volt a legborzasztóbb, hogy meg voltunk győződve arról: mi is így végezzük, innen senki sem megy haza élve.
– Mikor jöhetett mégis haza?
– Akik mindezek ellenére még viszonylag jó erőben voltak, azokat besorozták a szovjet hadseregbe. Sokan úgy gondolták, katonaként több esélyük van a túlélésre és a háború végeztével hamarabb hazakerülnek. Bátyám is beállt katonának, így magam maradtam. Egyszer három orosz orvosnő jött megvizsgálni a lágerlakókat. Az emberek egymást taposva igyekeztek bejutni a rendelőbe, hisz nem volt közöttünk egyetlen egészséges sem, mindenki akart valami gyógyszert. A lágerparancsnok megsajnált engem, magához hívott, utat csinált a tömegben, és bevezetett a parancsnokságra. Mikor a nővérek megláttak véznán, 45 kilóra fogyva, a szakadt ruhámban, mezítláb, azt mondták, hogy mivel már úgysem húzom sokáig, haza lehet engedni.
– Mikor látta újra a szülőfaluját?
– 1945 júniusában kaptam meg az elbocsátó papírt, amivel lassan hazagyalogoltam. Akkor már puskás őrök járták a falut, vigyázták az állam „vagyonát”. Az egyikük meglátott a határban, és szólt az anyámnak, hogy ne sírjon, az egyik fia hazajött. Augusztusban a bátyám is előkeveredett. Ellenkezés nélkül beléptünk a kolhozba: három ló, fogat, szán meg minden szerszám odament, de az átéltek után nem mertünk ellenkezni.
– Nem sokkal később családot alapított...
– Feleségem a faluból való volt, már a láger előtt ismertük egymást. Miután árván maradt, elvettem, és hozzánk költözött. Négy gyermekünk született: két lány, két fiú. Keservesen kitaníttattuk őket, de a legkisebb fiunk igen hamar itthagyott bennünket: holtan hozták haza a katonaságból.
– Mikor és hogyan történt a tragédia?
– Miklós fiam Debrecenben katonáskodott. Eszes fiú volt, az iskolában jól tanult, a természete is nyugodt volt. Miután letelt a kiszabott két év, még kettőre ott marasztalták, hogy gépkocsivezetőként legyen továbbszolgáló. 1982-t írtunk, alig két hónap maradt hátra az idejéből, már mindnyájan hazavártuk. Ekkor kaptuk a halálhírét. Az esetet hivatalosan munkaköri balesetként könyvelték el. Hogy mi is történt valójában, csak később tudtuk meg egy ugyanott katonáskodó környékbeli fiútól. Eszerint Miklós felettesének felesége beleszeretett a mi fiunkba. A féltékeny férj felfogadott egy gyilkost és megölette. Álmában fojtották meg. Nem is láthattuk, mert zárt koporsóban szállították haza. Az édesanyja sosem tudta kiheverni ezt a szörnyű csapást, a bánatba halt bele. Azóta élek egyedül, és nagyon fáj, hogy már csak a fényképeken láthatom szeretteimet. Ez a bolond világ vitte el őket, hisz fiatalon mentek el. Én maradtam itt egyedül, öregen...
P. Zs.