Gyümölcsök

Hagyománya van Kárpátalján a gyümölcstermesztésnek. Jól fizetett az alma már a csehek alatt is a viski lankákon. Akkoriban, persze, nemcsak két-három almafajtát ismertek, mint manapság. Sok finom fajta feledésbe merült azóta: a kormos, a kokszarany, a citrom, a lon­don­pepi vagy az aranyparmen.

A magyarok alatt állami támogatással juttatták facsemetéhez a lakosságot. Mára­ma­ros­ban volt is gond, mert egyes felvidéki falvakban a községházára kiszállított csemetéket ingyen sem akarták hazavinni és elültetni az atyafiak. Mígnem aztán az egyik nagyközség jegyzője rátalált a nagyon egyszerű és frappáns, ugyanakkor mély emberismeretre valló megoldásra. Egy pengőt fizetett a részeges harangozónak, hogy vigyázza a faiskolából frissen érkezett fákat, hogy el ne lopják. Már az első éjszaka eltűnt az immár őrzött, tehát nyilván valamiféle értéket képviselő fácskák java, két nap múlva pedig a többit is szétlopkodták és elültették a kertekben.

Azért a gyümölcskereskedés igazi eldorádója a szovjet időkben volt. Az államosított gyümölcsösökben, kertekben folyt a tudományosan megalapozott és nagyüzemi termelésnek nevezett keserveskedés. Közben a nagyvárosok szaporodtak, mint a gomba, a sok városi ember pedig bármi áron vásárolt gyermeknek, betegnek egy kis vitaminhordozót. Déli gyümölcsöt csak a moziban láttak, így aztán Kijevig lehetett utazni egy sapka szilva árából. Ha időben eljutott a kosár gyümölcs Lembergbe, akkor az áráért egy hűtőszekrényt lehetett venni. A nagy lehetőségre ráéreztek a kárpátaljai kolhozok is, szállítottak gyümölcsöt a hatalmas ország minden zugába, de még inkább gyümölcsbort, szeszelve. Vagonszámra fogyasztották a cukrot, mázsaszámra a cit­rom­­sót, és egymás után mentek a szerelvények a gyümölcsöt soha, esetleg kökényt látott borokkal a nagy ország belsejébe.

Az egyik tiszántúli kolhozban megtermett a határsáv bokrain egy apró, kerek vadszilvafajta. Az elnök leszedette, ládákba rakatta, s a két vagon szilvát két kísérővel elindította Szibériába. Abban az időben minden tehervagonban utazott egy kísérő – télen kályhát és fűtőanyagot is kapott –, akinek azután tíz-tizenkét napig ez volt az otthona.

A két vagon megérkezett Szibéria egyik nagyvárosába, ott azonban közölték a kísérőkkel, hogy szilvát átvenni a címzett cégnek szigorúan tilos. Elszontyolodott a két atyafi, táviratot küldtek haza, és vártak. Rövidesen repülővel megérkezett a helyszínre az elnök öccse, aki beszerző volt a kolhozban. Kétnapi szaladgálás és tárgyalás után végül betolatták a vagonokat a hatalmas hűtőház és raktár udvarára. Megindult a kipakolás.

A két jó magyar oldalát fúrta a kíváncsiság, mi lehet a siker titka. Még pakolás közben megkérdezték a beszerzőt, hogyan sikerült elintéznie, hogy mégis átvegyék a sok szilvát. Az kérdően nézett rájuk: „Miféle szilvát? Itt szilvát nem vesznek át. Jobban tennék, ha a mérleget figyelnék, nehogy becsapjanak minket, mert drága ám ez a finom szára nélküli cseresznye. Magas árban veszik át, már ki is állították a számlát”. Azzal bevitte a repülőn különdí­jért magával hozott csomagot a főraktárnoknak, aki állítása szerint rokona volt, s valóban hasonlítottak is egymásra. Gondolom, közös ősük egyik szeme nevetett volna örömében, ha látja, hogy nyelvi nehézségek és tízezer kilométer távolság ellenére is testvérként értik egymást. A másik szeme viszont sírt volna a csomag láttán, amiben bizony egy füstölt sonka társaságában nagy mennyiségű, vitathatatlanul disznóhúsból készült házikolbász terjesztette a különleges, finom illatot.

Mára a kárpátaljai gyümölcsök piaca összezsugorodott, az árak is jóval alacsonyabbak, de biztos vagyok benne, nem jár rosszul, aki bízva a jövőben gyümölcsfákat ültet.

Tithli