„Ünnepre készültünk több száz magyar emberrel együtt”

Kéthetes gyalogtúra a Vereckei-hágóra

2001. június 29., 02:00 , 24. szám

Öt évvel ezelőtt nem mindennapi gyalogtúrára indult egy tizenévesekből álló csapat Aknaszlatináról. A táv: Szla­tina – Verecke. A cél: a ve­reckei emlékmű, pontosabban az annak torzójánál tervezett millenniumi ünnepség. Az esemény 5 éves jubileuma kapcsán Flóra József bányász, a túra egyik vezetője emlékszik vissza a vállalkozásra.

– Előzőleg a Vereckei-hágóra álmodott emlékmű avatásáról kellett lemondanunk, majd a tiszteletadás és főhajtás lehetősége is „megtorpedóztatott”. Az indulás napján ez utóbbiról persze még semmit sem tudtunk, így nagy reményekkel néztünk a sokat ígérő kaland elé.

– Hányan vágtak neki az útnak?

– Augusztus elsején 11 gye­rek­kel indultunk neki a kéthetes gyalogútnak, hogy ily módon adózzunk honfoglaló őseink emlékének. Fiúk, lányok közösen vittük a tábori felszerelést: sátrakat, elemózsiát, illetve, jól elrejtve, egy magyar zászlót is. Félúton, a Szinevéri-tónál tartottunk egy kétnapos pihenőt. Néhány szülő ide szállította utánunk az „utánpótlást”. A napi 20–25 kilométer gyaloglás mindnyájunkat megviselt, de sem az eső, sem a kényelemérzetünk nem akadályozott meg abban, hogy végül elérjük kitűzött célunkat.

– És eljött a nagy nap…

– Ami másként alakult, mint ahogy terveztük. Alsó­verec­kénél, a hágóra vezető úton sóderhalmok, félszáz rendőr és egy tábla fogadott bennünket: „A Vereckei-hágóra vezető út karbantartási munkálatok miatt le van zárva”. Augusztus 13-án a hágóval szemközti domboldalon vertünk tábort, és másnap délután indultunk utunk végcélja felé. Ekkor ismét csak találkoztunk a „hatósággal”. Készültünk valami hasonlóra, így egy, a kirándulás útvonalát hitelesítő „papiros” ellenében végül továbbmehettünk. Akkor még reménykedtünk abban, hátha hozzánk hasonlóan mások is feljönnek az emlékműhöz.

– Találkoztak valakivel az emlékműnél?

– Egy-két rendőrautón kívül senkivel. Igaz, nem a közúton közelítettük meg a hegytetőt, hanem helybéli srácok vezetésével félreeső ösvényeken haladtunk. A látvány egyszerre volt csodálatos és megrázó. A lenyugvó nap sugarai vörösre festették a torzó falait, lobogott a nemzeti zászló, és a tábortűznél énekelt Himnusz hangjai messze-messze szálltak…

– Nyilván nem erre számítottak…

– Szomo­rú­­ak voltunk, hisz ünnepre készültünk több száz magyar emberrel együtt. Féltve a gyermekek testi épségét, éjszakára lényegében elbújtattuk őket. A következő napon pedig részt vettünk a sztálinizmus áldozatainak szolyvai emlékparkjában tartott öku­me­nikus is­tentisz­teleten.

– Öt év táv­­latából vissza­te­kint­ve: meg­érte vé­­gig­­­­csinál­ni?

– Igen. A gyerekek sírva búcsúztak egy­­mástól, képesek lettek vol­na a visszautat is gyalog megtenni. A két hét alatt barátságok szövődtek, és nemzeti önazonosság-tudatuk is megerősödött.

– Nem gondoltak rá, hogy újabb túrával emlékezzenek meg az idei jubileumról?

– Nem. Talán majd az emlékmű valódi avatására…

-farkas-