Zrínyi Ilonának és a kis Rákóczinak állítana szobrot

Matl Péter: a kő és a fa lett a szerelme

Matl Péter szobrászművész neve az utóbbi öt évben vált közis­­mertté Kárpátalján és Magyarországon, mégpedig elsősorban a vereckei emlékmű körüli események kapcsán. Napjainkra számos köztéri szobor, valamint több templombelső és oltár viseli keze nyomát, közöttük a nemrég felszentelt cset­falvai római katolikus temp­lomé is. A Munkácson élő művészt pályája alakulásáról, valamint terveiről kérdeztük.

– Kitől örökölte művészi hajlamait, adottságait?

– Őseim között volt magyar országgyűlési képviselő, de egy tehetséges grafikus is, akinek két, az első világháború idején készült grafikája maradt rám. Édesanyám néptáncos volt, édesapám, bátyám zenészek. Felmenőim jómódúak voltak, és családunkban mindig volt hagyománya a művészeteknek.

– Ki fedezte fel Önben a tehetséget?

– Nem igazán kellett felfedezni, hisz hamar nyilvánvalóvá vált. Ahogy most kisebbik fiam, én is mindent telerajzoltam, ami kezem ügyébe került, nem volt annyi papír vagy falfelület, amit ne tudtam volna kitölteni. Ezek után természetes volt, hogy az Ungvári Iparművészeti Szakiskolában folytassam tanulmányaimat, ahol el is végeztem a kerámia szakot. Mégsem maradtam a „kaptafánál”. Az agyagot építeni kell, én viszont bontani szeretek, ezért döntöttem a kő és a fa mellett.

– Ezt követően jött két sikertelen főiskolai felvételi…

– Igaz. Először Tallin, ahol akkor a Szovjetunió legmodernebb szemléletű iskolája működött, majd Lemberg, de az sem sikerült. Tehetségesebbnek éreztem magam az átlagnál, ugyanakkor nem ez volt a mérvadó. Ahogy a megyei művészeti kiállítások válogatóin sem, hisz soha egyetlen szobrom sem volt „alkalmas”. Ekkor barátom és kedves tanárom, Horváth Anna tanácsára hátizsákba pakoltam hat, fából készült szobromat, és felutaztam Kijevbe, a köztársasági válogatóra, ahol jobb híján az ablakpárkányra rakodtam le. Nagy elégtétel volt számomra, hogy a kárpátaljai megyei zsűri ajánlatából egyetlen alkotást sem fogadtak el, az én szobraim viszont mind helyet kaptak a köztársasági kiállításon. Ezt követően jöttek a meghívások az országos, össz-szovjet szimpóziumokra, kiállításokra.

– Később Ön lett a vereckei emlékműre kiírt pályázat győztese.

– Nagy siker volt ez a számomra, hisz minden tudásomat, energiámat erre a tervezőmunkára összpontosítottam. Mindenki biztos volt a sikerben, már csak az „utolsó” engedélyre vártunk. Nehezen hevertem ki a hirtelen jött letiltást, amit egyfajta kudarcként fogtam fel. Aztán – nem várt utóhatásként – jött a mellőzöttség. Verecke után ugyanis nem kaptam állami megrendelést vagy kiállításra szóló meghívást, a nemzeti művész titulus ellenére egyszerűen elfelejtettek.

– De az élet mégsem állt meg…

– Számomra körülbelül egy fél évre megállt. Képtelen voltam dolgozni, nem találtam a helyem. Ekkor fedezett fel magának az egyház, és kaptam az első megrendelést templombelső és oltár elkészítésére Nagybocskón. Ez a munka azért is volt kedves a számomra, mert ott, a hegyek között töltöttem gyerekkorom nagy részét. A helyiek eleinte ódzkodva figyelték rönkjeimet, nálunk ugyanis nincs hagyománya a rönkfából készült bútornak. Végül Mészáros Domonkos plébános hitén és biztatásán múlott, hogy megbarátkoztak terveimmel. A kész alkotást már maguk is szívesen fogadták, hisz azon a tájon testközelben élnek a gyönyörű fákkal, az utánozhatatlan természettel.

– És a csetfalvai római katolikus templom?

– Ahhoz is érzelmi szálak fűznek, és nem csak azért, mert dolgoztam rajta. A templom egyik tervezője, aki sajnos ma már nincs közöttünk, nagyon jó barátom volt. Rubis Szergejjel egy vállalatnál dolgoztunk, időnként itt is lakott nálunk. Évfolyamtársai őt tartották a legtehetségesebbnek, nagyszerű dolgok kerültek ki a keze alól. Már egy éve halott volt, amikor felkértek az általa tervezett cset­falvai templom belső berendezésének és oltárának elkészítésére. Megható és szomorú érzés volt ilyen módon „összedolgozni” vele. Ezt a felkérést már úgy kaptam, hogy teljesen rám bízták a munkát, nem kellett idegen elképzelésekhez igazodnom. Nagy­szerű érzés volt megélni az egész folyamatot, kezdve a Tisza-parti fák szemrevételezésétől a hántáson, a beállításon át egészen a faragásig. Ennél már csak az lett volna teljesebb és tökéletesebb, ha én magam ültettem volna a nyersanyagul szolgáló fákat.

– Mik a legközelebbi tervei?

– Több is van. Az egyik elképzelésem az, hogy a magyarok eredete és a honfoglalás témakörben készített mintegy 25 alkotásomat kiállítom a Péterfalvai Képtárban. Ezen sorozat nagy része évek óta házunk padlásán porosodik, ezért néhányat a képtárnak hagyok ajándékba. Aztán itt van a munkácsi várhoz fűződő tervem. A várban egyedül Kor­jato­vicsnak állítottak szobrot, Zrínyi Ilonára viszont csak egy kis méretű dombormű emlékeztet. A KMKSZ felkérésére nemrég készítettem el a Zrínyi Ilonát és a kis Rákóczi Ferencet ábrázoló bronzszobor makettjét. Az emlékmű két méter magas lenne és vár legnagyobb bástyáján, a kápolna mellett kapna helyet. Ezúttal megvannak a szükséges engedélyek, egyedül a kivitelezés költségei hiányoznak, tehát egyelőre erre a szoborra is várnunk kell.

Popovics Zsuzsanna