Ady Endre: A föl-földobott kő

Föl-földobott kő, földedre hullva,

Kicsi országom, újra meg újra

Hazajön a fiad.

Messze tornyokat látogat sorba,

Szédül, elbusong s lehull a porba,

Amelyből vétetett.

Mindig elvágyik s nem menekülhet,

Magyar vágyakkal, melyek elülnek

S fölhorgadnak megint.

Tied vagyok én nagy haragomban,

Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban

Szomorúan magyar.

Föl-földobott kő, bús akaratlan,

Kicsi országom, példás alakban

Te orcádra ütök.

És, jaj, hiába, mindenha szándék,

Százszor földobnál, én visszaszállnék,

Százszor is, végül is.

Jogában áll az embernek szembeszállni a sorsával. Jogában áll megtagadni származását, és ha úgy érzi, tegye csak meg bátran. Azért szabad, hogy ezt is megtehesse. Menjen el, ha elvágyódik onnan, ahol él. Szegődjön csak el. Menjen el bárhová, bárkihez, ha úgy érzi, valami mást akar. Ám ha igazi kalandra vágyik, akkor tudnia kell az igazságot: nincs annál nagyobb kaland, mint vállalni a saját sorsát, saját családját, a saját nemzetét. Az ínyencek már nagyon régóta tudják, hogy a kurázsi abban áll, ha marad az ember, ha szembenéz a gondokkal, bajokkal. Ha azonosítja magát mindazzal, amibe beleszületett. A magyarságtudat megélése pedig egy életre szóló kaland. Fájdalom és gyötrődés a rokontalanságban, nyelvünk páratlan csodája. Aki már egyszer is megérezte a titkait, sohasem tud szabadulni tőle. Mert egymásban élnek: a nyelvben a titok és a titokban a nyelv. Ahogyan én mondom a beszédem, és ahogyan ez a beszéd megkísérel kimondani engem. Így kerek ez a játék. Sorsjáték, és csakis az enyém. Ebben vagyok itthon. Másutt csak kibic lehetek.

Penckófer János