Nem csak a buboréktól ásványvíz az ásványvíz
Ami olcsó, az bóvli, ami drága…?
Vidékünk természeti adottságai között gyakran említődnek a Kárpátok nyugati lankáinak gazdag ásványvízforrásai. Elsőként Szolyva környékén kezdték palackozni a kezdetben kizárólag gyógyászati célból fogyasztott ásványvizet, melynek piaci hasznosítása már több mint kétszáz évre tekint vissza. 1842-ben a polenai Margit kútból palackozott víz elnyerte az Európa Legjobb Ásványvize címet. Ezt a gyógyvizet még Schönborg gróf idejében Európa számos országának patikájában szalmával átszőtt kicsiny üvegekben értékesítették. A múlt századelőn lezajlott iparosítást követően Szolyván már három palackozóüzem működött, melyek évi kapacitása meghaladta a 150 ezer litert.
Kárpátalja jelenleg hasznosítás alatt álló 23 ásványvízlelőhelyén jelenleg 25-30 kutat működtetnek kisebb-nagyobb vállalatok. A „vízforrások” ugyanis ma már különböző mélységű fúrt kutakat jelentenek, amelyekből szivattyúk hozzák felszínre az ásványvizet. A szakemberek minden lelőhely esetében szigorúan meghatározzák azt az óránkénti optimális „hozamot”, amit a víz minőségének megtartása érdekében szükséges betartani. Az ásványvizet innen tartálykocsik szállítják tovább az utóbbi időben gombamód elszaporodott palackozóüzemekbe, ahol jó esetben azonnal üvegbe, azaz műanyag palackba kerül, roszszabb esetben nagyobb tartályokban vár további „sorsára”. Hogy végül is milyen összetételben (hogy ne mondjuk, higításban) kerül a fogyasztóhoz a hűsítő víz, az a körülményektől és a hozzáértéstől függ.
Manapság egyre nő az ásványvízfogyasztók száma, ami elsősorban a vezetékes ivóvíz minőségének romlásával vagy hiányával magyarázható. A vásárlók többségében mára ki is alakult egyfajta ragaszkodás valamely márkanévhez, ugyanakkor gyakran előfordul, hogy egy-egy üveg tartalma ennek ellenére mégis csalódást okoz: a kedvenc ásványvizünk vagy sósabb, vagy gyengébb, esetleg erősebb a megszokottnál. Lassan ott tartunk, hogy nincs is mihez viszonyítani, mert ahány üveg, annyiféle víz…
– A gondok abból adódnak, hogy hiányzik a márkaneveket védő jogszabály. Ezért ugyanazt a vizet több cég palackozhatja és forgalmazhatja – mondja Jevgenyij Udvarhelyi, a szolyvai Alex ásványvíz-kitermelő kisvállalat vezérigazgatója. – Ez azt jelenti, hogy ki-ki a maga lehetőségeihez mérten, különféle technológiával és módon állítja elő egyazon elnevezésű terméket, ami magában hordozza a minőség ingadozásának lehetőségét. Másrészt, a maguk márkájáért jótálló cégek ilyen módon számos névtelen, a jólcsengő márkanév mögött megbúvó ismeretlen palackozóüzemmel kénytelenek osztozni az amúgy is szűkös piacon. A forgalmazás ma elsősorban a jó marketingmunkán és reklámon alapul, aminek költségei meghatározóan hatnak a termék fogyasztói árára. A képlet egyszerű: aki a minőségre és eladhatóságra törekszik, az többet is költ, aki a mások által fújt hátszéllel kevesebb ráfizetéssel dolgozik és gyengébb minőséggel is megelégszik, leengedi árait. Ezzel aztán nemcsak pénzt húz ki a zsebünkből, de a „közös” márka hitelét is rontja. A magánvállalkozó pedig legfeljebb annyit tehet, hogy igyekszik minél több védjeggyel ellátni címkéit, és a márka mellett kénytelen cégnevét is reklámozni.
A vállalatát az ország három legjobb ásványvíz-forgalmazója közé soroló cégvezető úgy véli, az ukrajnai vásárlóközönség egyelőre nem elég önérzetes a márkahűséghez, ami elsősorban a vékony pénztárcák, másrészt a vásárlói kultúra hiányának következménye. Sokak számára egyedül a termékek ára a mérvadó: nem számít, ha silány utánzatról van szó, csak olcsó legyen.
Popovics Zsuzsanna
