Csisztu Zsuzsa: Szeretek „frankó” dolgokat csinálni
Az egykori válogatott tornász, a TV2 sztárja nyilatkozott a Kárpátaljának
Mindig vidám, csinos és elegáns – ilyennek ismerjük Csisztu Zsuzsát, az egykori tornászt, a TV2 sztárriporterét. 17 évig volt tornász, tíz évig szerepelt világversenyeken a magyar válogatott tagjaként. A szöuli olimpián elért eredményre a legbüszkébb, ahol a magyar válogatott nyolcadik lett. Csisztu Zsuzsa még nem járt Kárpátalján, amit őszintén sajnál. „Egyszer talán sor kerül rá” – mondja, és úgy tűnik, ezt komolyan is gondolja.
– Gondolom, Te is végigizgultad a vízilabda Eb-t, azután a vizes vb-t. Nem volt egyszerű dolguk sem a lányoknak, sem a fiúknak: az állandó nyomás, az elvárások. A pszichikai nyomás, a stressz igencsak megkeseríti egy sportoló életét. Lehet ez ellen védekezni?
– Ami a saját karrieremet illeti, egy nagyon keserves folyamatot éltem meg. Míg az ember megtanulta feldolgozni az esélyesség terhét, azt, hogy az edzés helyszínéhez képest mit jelent a versenyszituáció, sok kudarcot kellett megélni. A koncentráció elsajátítása egy ugyanolyan tanulási folyamat, mint egy mozdulaté. Idővel az ember megtanulja, hogy mi a tét, és már ki tudja kapcsolni a külvilágot, rutinossá válik. De a rutin sem működik mindig, minden a pillanatnyi idegállapottól, a koncentrációtól, a fizikai, lelki összpontosítástól függ.
– Ha a rutinosságot, a koncentrációt az ember egyszer megtanulja, bármikor tudja használni?
– Bizonyos értelemben igen. Én ennek a mai munkámban elképesztően nagy hasznát veszem. A TV eleve egy impulzusokkal teli környezet, annyi minden van, ami elvonja az ember figyelmét például élő adás közben, amikor a feladatokat hibátlanul el kell tudni végezni. Egy idő után minden automatizálódik, és az ember lassan eljut odáig, ahová a sportban. Ez egy állandó építkezés, ami soha nem ér véget. Ettől lesz a dolog egyre természetesebb és hitelesebb.
– Minden sportoló számára elérkezik a búcsú pillanata, amikor abba kell hagyni valamit, ami addig az egész életét kitöltötte. Nálad, úgy tűnik, különös megrázkódtatás nélkül zajlott ez le. Hogy vetődött fel az ötlet, hogy sportriporter légy?
– Végtelenül hálás vagyok a szüleimnek, hogy olyan környezetből jöhettem, ahol a sporttal kapcsolatos „szakbarbárság” nem tett bennünket immunissá minden más iránt. Művészcsaládból származom, tehát intenzív művészi hatások értek, és ez segítségemre volt, hogy kinyíljon a szemem másra is. A szüleim már az elején mondogatták: a torna nem tart örökké, tehát figyelj a tanulásra, és próbálj gondolkozni a jövőn is. Elég jól tanultam, sokféle dolog érdekelt. Azt is tudtam, hogy nem akarok edző lenni, például képtelen lennék egy gyereket visszazavarni dolgozni, amikor látom, hogy nem akarja. Hogy végül sportriporter lettem, azt anyukámnak köszönhetem. A szöuli olimpia alatt olvasta, hogy a Telesport sportriporteri pályázatot hirdetett. Úgy gondolta, hogy nosza, van egy élsportoló lányom, akinek a beszédkészségével sincs baj. Jelentkeztem, s a 800 jelentkezőből – több rostán átesve – tízen maradtunk.
– Amikor az ember híressé válik, mint például te…
– Én jobban szeretem az „ismert” kifejezést…
– Tehát az „ismert ember” magánélete egy idő után megszűnik igazán magánéletnek lenni, hiszen a közvéleményt minden veled kapcsolatos dolog érdekel. Nálad hol van az a határ, amelyen belül senkit sem engedsz?
– Egy olyan időszakban lettem ismertté, amikor a médiapiac kibővült, és ennek a fenntartásához már szükség volt egyfajta – ezt a kifejezést se szeretem – „sztároló kampányra”. Ennek nehéz eleget tenni, mert valójában eléggé zárkózott típus vagyok. Most már tudom, hogy az elmúlt tíz évben túlontúl engedékeny, készséges voltam, és engedtem a részletekbe menő faggatásoknak. Semmit sem bánok, mert nem mondtam olyasmit, amit később megbántam volna, de az ember sokszor olyat hall, olvas vissza, amit soha nem mondott, ami vagy kitaláció, vagy rossz idézet… A párommal abban állapodtunk meg, hogy megpróbáljuk megóvni a külvilágtól a magánéletünket. Sajnos ez egyre nehezebb, mert ma már azt is fel kell vállalni, hogy felismernek, ha például színházba megyünk.
– Van valamilyen vágyad vagy elképzelésed, amit a szakmádban meg szeretnél valósítani?
– Manapság a riporter mozgástere egyre jobban szűkül. Ezért örültem, hogy dolgozhatom a Jó reggelt, Magyarország! című műsorban, mert talán egy másfajta rátermettséget is megmutat. Úgy érzem, erre már nagyon nagy szükségem volt, hogy ne szűküljek be szakmailag. Annak idején az MTV-ben nekem nagyon sok ilyen „lehetőségem” volt. Most megint forgathattam hosszabb riportot, például a Naplóba.
– Ez a vidámság, optimizmus nemcsak a képernyőről sugárzik, hanem az életben is jellemző rád?
– Én nem hiszem, hogy ezt az életben annyi éven át el lehetne játszani. Azt gondolom, ha az ember hosszú távra tervez, és én mindent szeretek hosszú távra tervezni, akkor a hazugság úgyis kibukik. Nekem mindig anyukám szavai jutnak eszembe, igaz, ő egy kicsit másra mondta: „Kislányom, majd ha megismerkedsz egy férfival, akivel szeretnéd az életed leélni, akkor ne mutass magadról mást, mint ami vagy, mert egy életen át nem lehet színészkedni.” Ez nekem nagyon fontos útravaló volt. Egy idő után az emberek úgyis felismerik a hamisságot. Átjön, ha valami nem „frankó”. Én pedig szeretek frankó dolgokat csinálni. Valóban elég optimista ember vagyok. Isteni szerencse, hogy így lettem összerakva, és az életben is úgy alakult, hogy mindig ez húzott ki bizonyos mélységekből.
– Amikor a beszélgetésünkre készültem, megfogadtam, nem teszek fel „hobbi, cipő, ruhaméret”-kérdéseket. De amikor megláttam nálad a piros mobiltelefont, úgy éreztem, mégsem hagyhatom ki az öltözködést, ha annak a részletei is ennyire fontosak számodra.
– Szeretem a részleteket. Régebben is ilyen voltam, de amióta a párommal megismerkedtem, még inkább ilyen lettem, ő tanítgat a részletek szeretetére és tiszteletére. Annyira gyors és pörgős világban élünk, hogy ha az ember nem tudna örülni az apró részleteknek, akkor előbb-utóbb minden egy nagy szürkeség lenne. Fontos észrevenni az élet legapróbb részleteit is.
Szépvölgyi Katalin Budapest