A jutalom

A városban mindenki tisztelte a híres sebészt. Neve ismert volt Prágában, Budapesten, és az oroszok bejövetele után ismertté vált Moszkvában is. Sokan tudni vélték, hogy operálta, illetve vizsgálta magát a nagy vezért és tanítót is. Valóban, többször vitték titokzatos utakra, ma­gas ­rangú páciensek ágyánál tartott konzíliumokra.

Egy ilyen út után felajánlották, hogy visszaadják az 1947-ben elvett szőlőjét és villáját. Visszautasította, hiszen munkások, vincellér és személyzet nélkül ez az egész kezelhetetlen lett volna. Viszont – talán egyedüliként a Szovjetunióban – megtarthatta és működtethette röntgennel is felszerelt magánrendelőjét. A jövedelemből aztán bőkezűen támogatta az egyházat, amit a hatalom elnézett neki, pedig abban az időben már ellenségnek számított a klérus. De ő különleges elbírálásban részesült. Például kerékpárral közlekedett a járdán, a városlakók pedig nagy tisztelettel köszöntötték és adtak utat az idős úrnak.

Aztán egy újabb, titokzatos kijevi út alkalmával egy ottani kolléga kitűnő németséggel elbeszélgetett vele, dicsérve a szovjet tudományt, ismertette az orvostudomány egy titkos részét, ami Sztálin elvtárs személyes utasítására jött létre. Egy hatalmas intézet dolgozott Bo­go­molec profes­szorral az élén az élet meghosszabbításán. Sikerült megalkotniuk egy szérumot, amit emberi csontvelőből és lépből vontak ki. Főleg a háborúban elesett katonák azonnali boncolása szolgáltatta az alapanyagot. Sztálin elvtárs és a központi bizottság tagjai rendszeresen, évente háromszor megkapták a hosszú életet biztosító injekciót. A kolléga, aki főnökei ne­vében beszélt, kihúzott egy fiókot, és orvosunk elé tett egy dobozkát, mely bizonyára a három ampullát tartalmazta, és jól látható volt rajta a felirat: „Mecs­nyi­kov Intézet”. Az öregúr az első világháború katonaorvosaként naponta találkozott a halállal, nem félt tőle, megszokta. Meg­döbbenve tapasztalta, hogy ezek a kommunista fejesek, akik élet-halál urai és megrögzött materialisták, mennyire félnek a haláltól. Mosolyogva elutasította a felkínált csodaszert. Számára, aki mélyen vallásos volt, birtokolta az örök élet titkát, és ismerte a halált, nevetséges volt ez a kotyvalék.

Memóriajavításra, mert ezt is említette a kolléga, pedig végképp nem volt szüksége. Orvoskollégái sokszor elmesélték társaságban is azt az esetet, amikor egy nagyvizit alkalmával az előző napon operált beteg hálálkodását félbeszakítva sarkon fordult és otthagyta, miközben ezt mormolta: „Tizenhét éve operáltam a feleségét, akkor szerdára ígért egy libát. A mai napig nem hozta el.”

Azt hiszem, ha a szovjet hatalmasságok a saját villája vagy a csodaszérum helyett egy kövér libát ajánlottak volna fel neki, azt biztos elfogadja, és akkor jól jártak volna a város szegényei is, akiket rendszeresen támogatott.

Tithli