Édesapa már sohasem jön haza…

Csernobil továbbra is szedi áldozatait

2001. november 23., 01:00 , 45. szám
Szabó Sándor katonakönyvével

Csernobil nevének hallatán csupa negatív emlék idéződik fel, hisz a tizenöt évvel ezelőtti katasztrófa közvetve vagy közvetlenül mindannyiunk életére kihatott. Legtöbbet persze az erőmű körzetében élő több ezer kitelepített, otthonától megfosztott család szenvedett, valamint azok az emberek, akik a baleset miatt veszítették el legfontosabb értéküket – az egészségüket. Sokan váltak a tragédia érintettjeivé: a „kárelhárítást” végző egykori sorkatonák, a szarkofágot építő „önkéntesek”, valamint azok az emberek, akikkel házakat építtettek a máig lakhatatlan, sugárfertőzött övezetben.

Szabó Sándor 1986-ban sorkatonai szolgálatát töltötte Lembergben. Ezredét már a baleset éjszakáján riadóztatták, másnap pedig a csernobili körzetbe vezényelték.

– Nem tudtuk, mi történik, mert feletteseink még a katasztrófa tényét is titokban tartották – meséli Szabó Sándor, aki ma családjával Haranglábon él. – Éjjel riadóztattak bennünket, a másnap este aztán már a Pripjaty folyótól hét kilométerre érte az ezredet, ahol védőruhába öltözött műszakiak fogadtak bennünket. Visszagondolva, teljes volt a fejetlenség, ráadásul mi tudtunk mindenről a legkevesebbet. Csak annyit közöltek velünk, hogy fennáll a fertőzés veszélye, tilos bármit szabad kézzel megfogni, vagy a táboron kívül bármit enni, inni. Ennyit tudtunk.

– Miből állt az Önök feladata?

– Mi kerítettük körbe, majd őriztük az ún. 30 kilométeres zónát. Éjjel-nappal őrséget álltunk, hogy elfogjuk a fosztogatókat és az illetéktelen behatolókat. Tettük mindezt védőruházatban, napi 6 órán át. A táborhelyen minden este egy sor fertőtlenítő eljárásnak vetettek alá bennünket és az öltözékünket, ennek ellenére jókora adag sugárzást gyűjtöttünk be. Egy hónap elteltével áthelyeztek bennünket, majd fél év múlva ismét visszavezényeltek. Volt, aki háromszor is megjárta a zónát. Mikor leszereltem, a katonakönyvembe azt írták, hogy a szervezetemet ért radioaktív sugárzás 5,2 r. A két éve kikért hivatalos végzés viszont már 28,5 r-ről szól, ami többszöröse a megengedett értéknek.

– Milyen következményei voltak a sugárzásnak?

– A szervezetem immunháztartása felborult, cukorbeteg lettem. Jelenleg – a harmincas éveim közepén – III. kategóriájú rokkantnyugdíjas vagyok. Mivel már nem bírok úgy dolgozni, mint azelőtt, elvesztettem munkahelyemet, nincs keresetem. Havi félszáz hrivnya nyugdíjból kell eltartanom a családomat, iskoláztatni a gyermekeimet...

A károk és a következmények felmérhetetlenek és beláthatatlanok, figyelmeztettek a szakemberek 1986 tavaszán, de csak kevesen hittük volna, hogy a katasztrófának másfél évtized múltán is lehetnek halálos áldozatai.

A nagybégányi Gajdos László egyike volt annak a több száz, Kárpátaljáról behívott fiatalembernek, akiket a katasztrófát követő hónapokban „kárfelszámolás és tisztítás” címén rendeltek a sugárfertőzött zónába. A hazafiasságáért kitüntetett kétgyermekes családapa múlt év nyarán hunyt el, alig 35 évesen.

– Amikor Laci testvérem megkapta a behívót, már tudtunk a csernobili katasztrófáról, de nem is gondoltuk, hogy oda kerülnek – emlékszik vissza ikertestvére, Gajdos Ilona. – A testvérem sofőrként dolgozott a Pripjaty térségében, a harminc kilométeres zónán belül. A munkásokat szállította a katonai táborból a városba és vissza. Mint mesélte, mindenféle védőruházat nélkül, mivel az illetékesek minden nap „ellenőrizték” a sugárzás mértékét, de szerintük az soha nem lépte túl a megengedhető értéket... Félárván nőttünk fel, ő volt az én védőangyalom, és hiszem, hogy most is az. Csak már nem itt, hanem fenn, a mennyországban...

– Laci nem szívesen mesélt a Csernobilban töltött hónapokról, és mivel mi csak hazatérte után ismerkedtünk meg, keveset tudtam az ott történtekről – mondja kön­nyek között László felesége, Marika, aki kislányával és ötéves kisfiával él Rafajnán. – Az egészségével eleinte nem volt baj, de később jöttek az első fulladásos rohamok, a szívpanaszok, a súlyos vérszegénység. A halálát megelőzően is gyengélkedett, kértem, ne menjen vissza dolgozni. Magyarországon érte a végzet – szíve felmondta a szolgálatot. Rettenetes napok voltak azok. Sokan igyekeztek a tőlük telhető módon segíteni, megadni neki a végtisztességet, hisz férjemet mindenki becsülte. Máig nem sikerült feldolgozni a történteket, sem nekem, sem a gyerekeknek. Otthonunkban minden rá emlékeztet, hisz itt minden az ő keze munkája. Fiunk, Lacika sem felejtette el, mindent úgy igyekszik csinálni, ahogy tőle látta. A péntek – amikor munkahelyéről hazajárt – gondolatban még ma is várakozással telik, hogy talán nyílik a kapu, és édesapa hazajön...

Popovics Zsuzsanna