2001. november 30.

„Én lelket adok belétek, és életre fogtok kelni…

…Akkor megtudjátok, hogy én vagyok az Úr.” Ezékiel 37, 5-6

Azt hiszed: élsz. Foly­ton beteljesülő vágyaid életet lehelnek beléd… Mindent, mit ez a világ kínál számodra, megszereztél. Az Istent pedig, Aki önnönmagad pusztításától korlátaival vesz körül, dühösen eltaszítod: „Élni akarok!” S Ő csendesen félreáll. Korlátaival már másokat véd – tőled. Azt hiszed, élsz, pedig csontjaid élettelenül hevernek a porban. Az inak és a bőr úgy foszlanak le rólad, mint őszi hidegben fáról a levél. Kincseid, miket életnek hittél, lassan kiperegnek ujjaid közül, mint a homok.

Azt hiszed: halott vagy. Nincs benned élni-vágyás. Nincsenek terveid, nincsenek örömeid, s szavad sincs már, mely Isten és embertárs után kiált: „Segíts!” Hogyan tovább, hiszen csontjaid kiszáradva fekszenek a lélektelenség völgyében…? Van-e még esély, hogy újra Ember légy az embertelenségben? Van-e még esély, hogy újra élj…?

S szól az Úr: „Én lelket adok belétek…” A Megfeszített Lelkét, mely azoknak adatik, akik megborzadtak saját gonoszságaikat látva, s azoknak, akiknek élni sincs erejük. Mindannyiunknak, akik azt hisszük, élünk, pedig halottak vagyunk. Mindannyiunknak, akik azt hisszük, élettelenek vagyunk, pedig benne megújulhatunk. Nekünk, s a világ porában szerteszét heverő, kiszáradt csontjainknak hirdeti Isten: megújító Lelkem adom, hogy élj! Hogy igazán, tisztán, szeretetben, megbocsátva és bocsánatot kérve – megváltva élj! S akkor megtudod, hogy én vagyok az Úr!

Taracköziné Nemes Mónika
ref. lp. Beregszász – Asztély