Egyetemes érvényű és hangsúlyosan kárpátaljai
Vári Fábián Lászlónak legutóbb kilenc éve jelent meg verseskönyve. Azok az olvasók, akik figyelemmel kísérik a szerző munkásságát, már igencsak várhatták az új kötetet. Ezt a várakozást az az örvendetes körülmény is fokozta, hogy az elmúlt időszak alatt a költőnek több jelentős versével találkozhatott az érdeklődő. Az új könyv, a Világtalan csillag megjelenése tehát már nagyon esedékes volt...
Nem is csalódik benne az olvasó. A Világtalan csillag költői világa az 1992-es Kivont kardok közt című kötethez viszonyítva tovább szélesedett és mélyült. A szerelem színeit és a történelemhez kapcsolt szabadságeszmét újabb árnyalatokkal gazdagította a szerző. Az olvasó megintcsak rádöbben: itt egy rendkívül rokonszenves költői személyiség tárulkozik föl. Ebben a költői világban az emberi létezés értelme szorosan hozzákapcsolódik a közösséghez, a nemzethez. Az egyéni sors és a közösségi létezés egymástól elválaszthatatlan. Ezekben a költeményekben egyszerre lehet érzékelni a kárpátaljai sajátságokat és a nemzeti örökséget.
Szembeötlő a keresztény hit emberformáló jelenléte. A Boldogasszony-kultusz is megjelenik a Kisasszony-napra című versében. Utalás révén ugyan, de megjelenik, hiszen a világ pusztulásában a magyarság sorsa foglalkoztatja leginkább a költőt. Ezért idézi fel Szűz Máriát, akinek a kegyelmébe ajánlotta nemzetét Szent István. „Nyíló egedben tündököljék / a napba öltözött asszony képe” – írja ebben a versében a szerző. Ez pedig a magyarság napimádatán keresztül felidézi azt a Boldogasszony-kultuszt, amely már a kereszténység felvétele előtt létezhetett a magyarság körében...
A szerelem és a szabadságeszme az emberidő újabb szakaszában, az ifjúság elmúlta felől szerveződik újra ebben a kötetben. Hiteles ez a megszólalás is. Végtelen komolyság és groteszk felvillanások közt, elég sok mosolygás közepette bontakozik ki ennek a költészetnek egy újabb távlata. „Húszéves ifjúként lerántom ingem, / és a szélben meglobogtatom. / Visszatér számba a márciusi szó, / mellém szegődik ugyanaz a lány” – olvasható a Mint vérző pólya... című költeményben. De az emlékezés révén az ifjúság és a szerelem nem múlik el. Legyen az lelki avagy testi – változatlan erővel van jelen. „Fogam a fogaidhoz koccant, / combjaid zárja picit moccant, / a takarót lassan megemelte, / s elszállt a hajnal énekelve” – olvasható A balti szél balladái-ban.
Belső tágíthatósága, mindenkori hitelessége és a közösségi érvénye révén ez a költészet most újabb lendületet vett, így a régebbi költemények is újabb, frissebb árnyalattal gazdagodtak. Az olvasó ezért forgatja némi tanácstalansággal a Világtalan csillag-ot: nem érti, miért ez a rendkívüli törekvés az összegzésre, egy valamiféle lezárásra.
Ennek a költészetnek nincs szüksége mennyiségi mutatókra. Lezárásra pedig, összegzésre természete szerint most a legkevésbé alkalmas. Túl korai még az összefoglalás. Ami folyamatosan gyarapodik, ami a legszebb eredményeit belső igényből töretlenül árnyalja és gazdagítja tovább, azt nem szabad erőszakkal lezárni, lekerekíteni. A szerző személye, az életkora hiába érte el a kerek ötven esztendőt, az csak az emberi életidő szerint érződik kereknek. A költői személyiség egészen másféle idő szerint alakítja életét, a költői világot pedig nem a személyen keresztül kell érzékelni. Nincs provinciálisabb szemlélet, mint amikor a belső törvényszerűségeket nem a nekik megfelelő nagyság szerint hagyják kibontakozódni, hanem külső szabályoknak rendelik azokat alá. Vári Fábián László költészete pedig egyetemes érvényű – és hangsúlyosan kárpátaljai...
Penckófer János
