Ezek vagyunk mi

Visszaemlékezés az első évre

Év vége felé egyre erősebb bennünk a szeretet, illetve nő az egymás iránti kíváncsiság is. Nagymúltú lapok és folyóira­tok ilyentájt szokták megmutatni olvasóiknak személyes arcukat, boldog óév-búcsúztatót és újév-köszöntőt kívánva. A Kárpátalja készítőinek első ízben van alkalmuk erre. Stábunknak a december vége nem csak a soros szilvesztert juttatja eszébe. Sokkal inkább gondolunk most a tavalyi év decemberének végére, amikor első ízben jutott el az olvasókhoz a Kárpátalja próbaszáma. Akkor még nem tudtunk semmi biztosat a lap jövőjét illetően, ugyanis ez nem­csak az alapítók szándékán és rajtunk, hanem elsősorban a kedves Olvasókon múlik. Most egyéves „szüli­napunkat” ünnepelhetjük. Példányszámunk a kezdetinek több mint a duplájára nőtt. Köszönet illeti ezért a kezdetektől mellettünk kitartó és egyre gyarapodó olvasótáborunkat, hiszen ez a lap nélkülük nem jöhetne létre. Mi csak – hol jobban, hol rosszabbul – tesszük a dolgunkat. Most például emlékezni és összegezni próbálunk. Gondolataink, élményeink kapcsán egy fiatal lap életének első éve elevenedik meg Önök előtt.

– Arra a pillanatra emlékszem, amikor a nyomdában kezembe vehettem a Kárpátalja első számának első kinyomtatott példányát. Rossz minőségű nyomat volt, s hát, mi tagadás, a tartalma sem volt éppen tökéletes. De az az élmény, hogy jó ötven év után először nem állami magyar hetilapot nyom egy kárpátaljai nyom­dagép, semmihez sem hasonlítható. S ez az érzés azután az egész évben elkísért. Egy pillanatra sem éreztem úgy, hogy a munkánk rutinná válna. Folyamatosan nőtt a példányszám, érkeztek az olvasói levelek, amelyekben kaptunk hideget-meleget, de éppen ezért volt nyilvánvaló, mekkora a felelősségünk, hogy amit csinálunk, annak igenis van jelentősége, van tétje. S a felelősségünk azóta csak egyre nő: ma már több mint ti­zen­egy­ezren olvassák a Kárpátalját… (Kacsur Gusztáv)

– Két megrázó élmény maradt meg emlékezetemben. Március hatodika reggelén Nagy­­­­­k­o­pány határánál hatalmas víztömeg zárta el az országutat. Az otthonukból menekülő emberek szemében ott láttam először igazi félelmet. Sokan csak álltak a zuhogó esőben és zokogtak, tehetetlenül… Pár héttel később egy reggel üzenetet kaptam: „Győztünk! Papi és Bótrágy megmenekült.” A romba dőlt falvak megrázó benyomásai után nagyon sokat jelentett számomra ez a pár szó – a végveszélyben való egy akarat, hit és emberi összefogás győzelmét. (Popovics Zsuzsanna)

– 2001. június 19. – a magyar parlament elfogadta a státustörvényt. 2001. június 20. – a Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskola első végzős diákjai, köztük én is, átvehették az ukrán állam által elismert diplomájukat. Ennek a kárpátaljai magyarság szem­pontjából oly fontos két mo­mentumnak – hogy a Trianon után kisebbségi sorsra kényszerült magyarokról a magyar kormány gondoskodni szeretne, s hogy elsőként a kisebbségbe szakadt magyar földeken itt nálunk, Kárpátalján működik államilag elismert magyar felsőoktatási intézmény – fontos szerepe van a magyarság jövőbeli megmaradása szempontjából. (Karmacsi Zoltán)

– Ha választanom kellene az élményeim közül, hármat emelnék ki. Az egyik a lembergi, a másik a máriapócsi zarándokút volt, amelyek a kihíváson, a kalandon kívül lelki élményt is nyújtottak. A harmadik pedig két nyugdíjassal való beszélgetés, akik az újságíró személyében először szólhattak „hivatalos” emberhez, s rám zúdították az évek alatt össze­gyűlt keserűségüket. Akkor egy kicsit több voltam, mint újságíró, lelkigondozóvá váltam a számukra. (Olasz Tímea)

– Szomorú volt látni a munkácsi menekülttáborban embertelen körülmények között rostokoló menekülteket, zömében afgánokat. Mint többen is elmondták, semmi pénzért nem mennének vissza Afganisztánba – a pokol bugyrába. De hogy ne csak a megrázó élményeknek adjak hangot, elmondanám, hogy idén számos össznépi megemlékezésen, ünnepen, illetve falunapon vettem részt, s öröm volt látni, hogy a mindennapi gondokon felülemelkedve a kárpátaljai magyarság még nem felejtett el ünnepelni. Miközben a múltról sem feledkezik meg, a jövőbe is reménnyel tekint. (Baráth József)

– Legborzasztóbb élményeim az idei árvízhez kapcsolódnak. Március 6-át írunk. Ülök a volánnál. Csetfalváról tartunk Vári felé. A töltésen ömlik át a víz az útra, és mi az autóval a töltés alatt haladunk. Az út már alig látszik, de mi megyünk. Arra gondoltam, hogy a gát bármikor átszakadhat, és akkor mi, akik az autóban ülünk… A gátszakadás másnap következett be. De volt jó is. Nyáron játszhattam egy zsák arannyal a muzsalyi aranybányában, és járhattam „Dante poklában” is – a szlatinai sóbányában. A látvány cso­dálatos volt. Itt nálunk, 2001-ben, Aknaszlatinán. (Gricza Csaba)

– Számomra ez az év is úgy kezdődött, mint a többi. De nem úgy folytatódott. Az év folyamán végre sikerült elsajátítanom szakmám lényegét, a tördelés magas tudományát, és rájöttem, hogy a számítógép nem is olyan borzalmas munkaeszköz. Egy év leforgása alatt sikerült főtördelővé előlépnem, így én lettem a szerkesztőség legdestruktívabb kádere. Bár a világ megváltásához ez a 365 nap kevés volt, de nem csüggedek, majd jövőre… (Tótin Viktória)

– Élénken emlékszem a próbaszám előkészületi munkálataira. Még nem volt szerkesztőségi szobánk, gépparkunk, tapasztalatunk, sokunkat a naiv lelkesedés vitte előre. Amikor a kezembe vettem a Kárpátalja előzőleg általam megálmodott néhány már betördelt oldalát, azok a legnagyobb igyekezetem ellenére is messze voltak a tökéletestől… Azóta tudom, hogy a lelkesedés nem a kezdeti elrugaszkodáshoz kell. Sokkal inkább ahhoz, hogy ha szükséges, sokadszor is újrakezdjünk valamit. Ami még mindig messze van a tökéletestől. De talán így van jól. Ha egyszer minden ízében kifogástalant tudnánk csinálni, azonnal abba kellene hagynunk… (Beregszászi Anikó)