Volt egy csapat Szlatinán…

Régi idők focija

A kárpátaljai futball centenáriumának évében az egykori játékosok és szurkolók egyaránt szívesen emlékeznek vissza kedvenc sportáguk hazai történetének fényes időszakaira. Így van ez Aknaszlatinán is, ahol a húszas évek végén szerveződött az első focicsapat és épült az első, akkor még igencsak kezdetleges futballpálya.

– Én még emlékszem az első meccsekre, mivel már egészen kicsi koromban ott lebzseltem a focisták körül – meséli Rusznák Pál, aki később maga is futballozott, majd évtizedekig volt neves játékvezető. – 1939-ben aztán Aknaszlatinára került Markos Imre, a debreceni Bocskai csapat jobbszélsője, az akkori magyar válogatott keret tagja. Körülnézett a falu fiataljai között, edzésre hívott bennünket, és még abban az évben megszervezte az ifjúsági csapatot, ami később az Aknaszlatinai Bányász Tornaegylet (ABTE) nevet kapta.

– Nagyon jól emlékszem a Markos családra és az alig tízéves Imike fiukra – mondja Tamás Magdolna, az egykori csapat kiváló középhátvédjének, Rusznák Pálnak a felesége. – Markosnak a frissiben kelt zsidótörvény miatt kellett elhagynia csapatát és a válogatottságot, így került Szlatinára. A bánya szakszervezetének tisztviselője volt, de a futball örök szerelmeseként persze nyomban munkához látott, hogy edzőként is kamatoztassa tudását.

– A leendő férjem is ekkor került csapatába, amelynek éveken át lelkes és hűséges szurkolója voltam. Nagyon jól játszottak a fiúk, sorra verték a környező csapatokat itthon és idegenben. Egyszer mégis csúnyán kikaptunk, és a hazaúton végig azon tanakodtunk, hogy „tálaljuk” az elszenvedett szégyenletes vereséget. Mikor aztán leszálltunk a buszról, mindenki csak azt kérdezte: na, mennyi lett a végeredmény? Mi meg mondtuk, hogy 3:1, csak azt nem tettük hozzá, hogy nem a mi javunkra…

– Imre nemcsak nevében volt Markos, de edzőként is, ugyanis kemény elvárásai voltak velünk szemben – emlékszik vissza Pali bácsi. – Nem tűrte a késést, borzasztó szigorúan vette a pontos megjelenést. Az öcsémmel jó néhányszor futva érkeztünk a pályára, mivel apámmal elég messze dolgoztunk, s ő nem szívesen engedett el bennünket dologidőben. A második elv, amihez keményen tartotta magát: a meccsnap előtti kocsmázás tiltása volt. Az edzőnk szombat este sorra járta a település ivóhelyeit, ahonnan egyszerűen kipenderítette az engedetlen játékosokat és ágyba zavarta őket.

– Egyszer elvitt bennünket Debrecenbe, ahol barátságos mérkőzést játszottunk egykori csapatával. Az első gólt ugyan mi rúgtuk, de aztán 7:4-re kikaptunk. Nagyon sok jó meccset is játszottunk, és számos neves csapattal kerültünk össze az akkor még NagyMagyarország teljes területéről. Az utolsó komoly meccsünket 1943-ban, Nagybányán vívtuk, amelynek a területi II. osztályba kerülés volt a tétje. Sajnos 2:1-re vesztettünk. Markos ekkor költözött Zentára, ahol ezt követően még évekig edzősködött.

– Nagyon sajnáltuk, amikor Markosék hirtelen elmentek, hisz családjaink között a négy év alatt személyes barátság szövődött – folytatja Magdi néni. – Ugyanakkor megértéssel fogadtuk, hogy Imre szeretne szakmája mellett maradni, és a zentai ajánlat előrelépést jelentett a számára. Évtizedekig nem hallottam róluk semmit, belevesztek a háborús idők forgatagába. Aztán néhány éve a helyi katolikus közösség anyaországi vendégeket fogadott, és a nálam elszállásolt asszonykának – valami csoda folytán – ismerősen csengett a Markos név. Ő vezetett az ifjabb Markos, az általam annyit emlegetett Imike nyomára. Imre jelenleg Svédországban él, neves sportújságíróként dolgozik. Miután rátaláltam egy 1943-ban Nagybányán készült családi fotójukra, rögtön el is küldtem neki, amire ő megható levéllel válaszolt. Meleg szavakkal emlékezett az egykori Szlatinára, gyermekkora kedves színhelyeire, illetve a „nagy csapat” játékosaira.

Popovics Zsuzsanna