A kultúra folyamatosan alakul, vibrál

Ünnepi beszélgetés Vidnyánszky Attila rendezővel a magyar kultúra napja alkalmából

2002. január 18., 01:00 , 53. szám

– Mit kell jelentsen, mit jelenthet 2002 a magyar kultúra tekintetében?

– A kultúra nem egy statikus valami, folyamatosan alakul, vibrál. Abban a tekintetben hozható összefüggésbe egy dátummal vagy magával az idővel, hogy az évek előrehaladtával egyre gazdagodik és teljesebbé válik. 2002-nek mégis sajátos jelentősége van a magyar kultúra szempontjából, mivel az új Magyar Nemzeti Színház átadásának éveként kerülhet be a történelembe. A magyar kultúra templomának megnyitása kétségtelenül a kulturális élet nagy-nagy pillanata lesz, amely komoly össznemzeti, határokon átívelő jelentőséggel bír. Úgy gondolom, március 15-én megkezdődik a magyar színházi élet megtisztulása és a magyar színjátszás mind európai, mind világviszonylatban végre elfoglalhatja méltó helyét. Ennek érdekében már el is indult egy mozgalom, amely rengeteg pozitívumot és izgalmat hordoz, és amelynek mi is részesei szeretnénk lenni. Illetve részesei is vagyunk azáltal, hogy két színészünk – Varga József és Kristán Attila – játszik az új nemzeti első darabjában, Az ember tragédiájában; továbbá azzal is, hogy októberre felkértek a Bánk bán rendezésére, amelybe szeretném bevonni az egész társulatot. Ilyen tekintetben 2002 valóban gazdag esztendőnek ígérkezik.

– Milyennek látja Kárpátalja kulturális életét az ezredfordulón?

– A fennmaradásért folytatott küzdelem egész kárpátaljai létünkre rányomja a bélyegét. Elsekélyesedő, szürke világban élünk, ahol elértéktelenedett dolgok halmazával kell szembesülnünk. Az emberek túlnyomó többsége sokkal kevesebb időt hagy magának az anyagi világ zsongásán túl lévő igazi dolgokra. Keveset foglalkozik a lelkével, a megtisztulással, ezért lassan képtelenné válik nagyobb és komolyabb művészeti alkotások befogadására. Ennek egyik hozadéka, hogy a színházak repertoárjából a tragédia mint műfaj lassan száműzettetik, de a jelentősebb irodalmi művek is kiszorulóban vannak. Aminthogy a tévéműsorokban is már csak heti egy-két alkalommal lehet komolyabb értéket fellelni, mivel vagy olcsó és primitív kulturális mocsokkal, vagy agyonpolitizált műsorokkal szembesül az ember. Mindenképpen megpróbálunk ellenállni ennek a nivellálási folyamatnak. Sajnos a mi színházunknak is szembesülnie kell azzal a ténnyel, hogy az anyaországi és a kárpátaljai magyar lakosság kedvenc műsorai közé tartoznak a brazil sorozatok vagy mondjuk a Dáridó.

– Sokat hallani arról, hogy a színház helyzete továbbra is nehéz. Milyen évet remél a társulatnak?

– Úgy gondolom, nyolc éves fennállásunkkal bizonyítottuk, hogy komolyan tesszük a dolgunkat, és meggyőződésünk, hogy lehet itt értékeket létrehozni és igazi nagy színházat csinálni. Ugyanakkor meglehetősen bele is fáradtunk az elmúlt évek küzdelmeibe. Színházunk, igazi otthonunk nincs, működési feltételeink nem biztosítottak, mondhatni, napról napra „vagyunk”. Nyolc éve úgy csinálunk színházat, hogy nem tudunk előre tervezni. Például most sem tudom, hogy idén hány bemutatónk lesz, hányszor fogunk játszani, s ha fogunk, akkor miből, illetve hogyan rendezzük a fenntartási költségek számláit. Terveink és meghívásaink persze vannak. Jelenleg is folyamatban van Karinthy Frigyes Tanár úr, kérem című művének színre vitele, Jugoszláviából Verebes Ernő írja számunkra a következő darabot, amit francia színészekkel közösen adunk majd elő, és persze itt van az év nagy kihívása, a Bánk bán. Folyamatosan érdeklődnek irántunk a nagy nemzetközi fesztiválok, egyszóval kellünk. Itthon kétségkívül kevesebbet játszunk, mert minden előadásunk ráfizetéssel jár. Egy biztos, a türelmünk elfogyott, szeretnénk már „csak” a színészettel foglalkozni. Mindemellett nagyon bízom abban, hogy bírunk olyan súllyal és vagyunk olyan fontosak, hogy az illetékesek megtalálják működésünk lehetőségeit.

P. Zs.