Visky András: Hóbagoly

a hóbagoly hova rejtezik? világítja

s kézrekeríti a tolla, mely ápol s

eltakar. hol van az ő élete fája az

egyértelmű hómezőn, s hol a ködbe

rekedt hajóknak búgó torony, mely

önmagába zárja s őrzi élete törékeny

gyémántját?

a fénybe csak, egyre

közelebb a ragyogáshoz, a sugarak

enyhet adó ketrecébe, mint a napraforgó

mely őszidőn elhamvad egy évszaknyi

káprázatos lobogásban. így mutat utat

a magasban bolyongó fáradt madaraknak.

hogy fél a sötétben! mert látva látja

magát, s akkor leginkább áldozat ő,

mikor önnön tekintete elől elbujdosni

nem tud. kifekszik a hóra és vár. meleg

szelek támadtát érzi.

szárnya tollazatától

menekülhet-e? lemeztelenítheti-e magasban

lebegő meleg testét, hogy elvegyüljön?

súlyos lenne hirtelen, tűnékeny hóra

lapuló, mint a hernyó a lepke emlékezetében.

csak vadászik zavartan az északi sötétség

hosszú évadában. kiterjesztett

szárnyai messze ragyognak, csendben

van. de őt nem ejti el sohasem senki.

elhamvad egymaga önnön léte elfedező

ragyogásában. s messze hordják meleg

szelek, vissza, élete végtelen terébe,

a hóval s a fagyos csillagokkal

Valamennyi madár származása, létezésének értelme temérdek titkot rejt magába. A hóbagoly már a nevével is megfoghatatlanságot sugall. Kimondani is kellemes érzés: hóbagoly... Olyan felemelő érzés, telítve van költészettel, csodás messzeséget sejtet, időtlen időket idéz fel; mítoszok jutnak eszünkbe, mítoszok, amelyek egy-egy nemzet keletkezésének történetét őrzik.

Nem véletlenül von párhuzamot a költő a hóbagoly tolla és a haza fogalma között. Mert hiába marad jelöletlen az „ápol s eltakar”, azt az olvasó igen jól ismeri, tudja, hogy az a Szózatból, nemzeti imádságunkból való. „Hazádnak rendületlenül / Légy híve, oh magyar. / Bölcsőd az, s majdan sírod is, / Mely ápol s eltakar” – jut eszünkbe azonnal. Ezáltal pedig a vers is és a hóbagoly is szimbólummá válik.

A költemény minden egyes sora ennek a titokzatos madárnak a létéről, sorsáról beszél, és az olvasó mégis áthallja az üzenetet, hogy itt a magyarságról is szólni kíván a költő. És ennek a tudatában mennyire felgazdagodnak ezek a gondolatok: „kiterjesztett szárnyai messze ragyognak, csendben / van. de őt nem ejti el sohasem senki. / elhamvad egymaga önnön léte elfedező / ragyogásában. s messze hordják meleg / szelek, vissza, élete végtelen terébe, / a hóval s a fagyos csillagokkal”.

Penckófer János