Kalász Márton: Telelők
Hókendő táncolt három napon át,
fagy mutogatta gyöngyszínű fogát,
s a nádszéli fák hal-csontvázai
alig tudták az eget tartani.
Most csupa só meg üveg a világ,
ízein arany ködök törnek át;
madarak rúgják ágról a havat,
huppan a fagyos kerítés alatt.
Bent a szobában láng virága nő,
foltozott térden matat az erő,
napestig korcs dohányt aprítanak
borostás-arcú, zömök férfiak.
Cigarettáznak – a pelyvás falán
pókháló lebeg csákányon, kaszán;
jeget meg nádat se vágnak vele –
gumicsizmájuk árpával tele.
Kényszerű nyugalom ideje ez –
van aki disznóvágással keres,
egy-kettő fuvart vállal a havon,
fát hord az erdőből hallgatagon.
De aztán ők is csak megnyugszanak,
szájukban hosszan jár-kel a falat,
tűnődve nézik az ablakon át,
hogy tornyosul kint a tündérvilág.
S alkonyattájban, ha szél száll tova,
padláson zörren a kukorica;
a hízlalásból még kevés maradt,
mennek s lesöprik róla a havat.
Majd esni kezd újra, vad tánc forog,
röpködnek hófarkú meteorok;
elvész a világ – s csillagot terem
tűz-rejtő combok közt a szerelem.
Az önismeretünk folyton-folyvást alakul, mindig meg-megújul, mert ilyen a természete. Ehhez pedig a költészetnél, az irodalomnál aligha találni alkalmasabb, hasznosabb, építőbb és gyönyörködtetőbb forrást. Amikor olvasunk, amikor a költői világban járunk, az mindig új ismeretekkel gazdagít, miközben a régi, saját tudásunkat ugyancsak felfrissíti, az elfeledett dolgokat újból felidézi.
A Telelők című versről is eszünkbe villan több költemény, mindenekelőtt Petőfi Sándor A puszta, télen című műve. Mindkét versben nagyon eleven képekben idézik fel a költők a telelők különböző jellegzetes pillanatait, életformáit. Arra külön is érdemes felfigyelni, hogy ha egy mára már megszűnt tevékenységről olvasunk, abban is föl tudjuk fedezni az ismerős, otthonos matatásait az őseinknek. A költészet ereje révén látjuk is magunkat, amint épp a dohánnyal bíbelődünk, havat seprünk, avagy csak azt nézzük, hogy rúgják a madarak a fákról a havat, és másként dobban a szívünk, pedig csak olvassuk, hogy „csillagot terem tűz-rejtő combok közt a szerelem”...
Penckófer János
